Vogel
Rita fotográfus Vogel
Rita fotográfusSzülettem, 1979 nyarán, Budapesten. Édesapám révén, már egész kiskoromtól
fényképezőgépek között éltem és mindig nagy élményt jelentett, ha bemehettem
én is a sötét, fotólaborba. Abból az időből csak a vegyszerszagra emlékszem,
és arra, hogy apám hogy tudott örülni, egy-egy lelaborált képnek… A lényegét,
akkor még nem éreztem át.
A gimnáziumi évek elejére körvonalazódott ki az a gondolat bennem,
hogy a fotózással komolyabban szeretnék foglalkozni. Búvópatakként hol
felszínre tört, hol csak mélyen lappangott bennem az érzés, és a vágy arra,
hogy képekben fejezzem ki azt, ami bennem kavarog, amit nem tudok szavakban
elmondani.
Nyugodtságot, és olykor a teljesség érzését kelti bennem egy-egy kép
megkomponálása. A kiállított képek zömét egyedül készítem, az exponálástól,
a kasírozásig, beleértve, a mára már izgalmassá vált – labormunkát is.
Mindezek tudását, és technikáját Édesapámtól kaptam, és kapom a mai napig
is.
Általában kerülöm, a zajos témákat. Viszont szeretek mindent ami az
életről szól. Szeretem egy pillanatra megfogni a gondolatokat, az érzéseket,
a fényeket…az életet. Boldoggá tesz az, ha másoknak örömet tudok szerezni.
Olyankor újra életre kelnek a képeim – bennük.
Barkóczi József festőművészBudapesten születtem 1959 január 18-án. Tanulmányaimat 1973-tól 1977-ig
a Képzőművészeti Szakközépiskolában, majd 1978 – 1982-ig az Egri Tanárképző
Főiskolán végeztem. 1973 és 1986 között Szkok Iván műtermében tanultam,
mestere-im Benedek György, Mészáros Géza, Szkok István.
1987-ben megkaptam a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának díját, SZOT díjat,
1990-ben a 11. Fal- és Tértextil Biennálé különdíját.
Több műfajban alkottam. A 80-as években készült munkáim ironikus hangvételű,
olykor szatirikus, személyes és politikai utalásokkal átszőtt aplikációk,
plasztikák, festmények.
Jónak mondott karakterérzékem révén használható bábokat készítek. A
90-es évek végén azonban inkább festek, és rajzolok, portréim olykor groteszkek,
szűrrealisztikus elemekkel tarkítottak, ahogyan valaki megjegyezte róluk:
mindinkább „szeretetet sugároznak”.
Gyakran előfordul, hogy egy kiállításon két művész-ember szerepel. Logikusan
az a kényszerképzet alakulhat ki, hogy ez azért van, mert ez így helyes,
és mindenki megelégedésére történik. Nos, el kell oszlatnom ezt a tévhitet,
ez a legtöbb esetben kényszermegoldás. Vagy a meghívott művésznek nincs
akkora anyaga, ami elegendő lenne megtölteni a falakat, vagy a galériás
vállalt be több kiállítást, mint amit meg tud tartani. A végeredmény, rendszerint
sok kompromisszum és erős sértődések után, egy középszerű kiállítás szokott
lenni, - bár természetesen vannak üdítő kivételek is.
Most is egy páros kiállításnak tartjuk a nyitányát. Túl vagyunk
már sok mindenen, némely sértődéseken is, amiért természetesen én vagyok
a bűnös, ugyanis én raktam egybe két áldozatunkat, Vogel Rita fotográfust,
és Barkóczi József grafikust.
Azonban az eredmény, lenyűgöző. Harmonikus, egységes kiállítás született,
annak ellenére, hogy két, a generációs szakadék két oldalán tartózkodó
személy mutatkozik be.
Barkóczi József, 1959-ben született Budapesten. Tanulmányait a Képzőművészeti
Szakközépiskolában, majd az Egri Tanárképző Rajzszakán folytatta. Több
műfajban alkotott, - festett, rajzolt és plasztikával foglalkozott. Legnagyobb
sikereit a 70-es években készült objecteivel aratta, melyek ironikus hangvételű,
szürealisztikus stílusban készült, politizáló munkák. Több díj birtokosa.
Jelenleg csendesebb korszakát éli. Portrékat készít, emberekről
is, de érdekes módon, szívesebben választ modellként, lelkes állatokat.
Vogel Rita, szintén Budapest füstös levegőjében született, éppen
harminc esztendővel művésztársa után. A fotográfia iránti vonzalom genetikailag
van benne, hisz édesapja a szakma meghatározó alakja. És akit egyszer a
fixirsó illata megcsapott az nehezen tudja a világot másképpen nézni, mint
különböző lencséken keresztül felvett, két dimenzióban rögzült pillanatok
sorát.
A hölgy azóta csak aludni, meg karrierjét építgetni tartózkodik
a városban. Járja a természetet, és igyekszik rögzíteni masináival, amit
lát. Szerencsére van hozzá szeme, és ritmusérzéke, hogy éppen azt a pillanatot
kapja el, ami fontos. A fény személyes jó barátja lehet, mert valahogy
mindig abból a szögből érkezik, ahonnan kell.
Mint említettem volt, két merőben eltérő karakter munkáit fogják
látni. Ami összekapcsolja őket, az a látvány.
Politikával, hiszterikus időjárással, a TV-ből áradó szürkeséggel,
furcsa emberekkel, agyament főnökeinkkel, depresszióval támadó világgal
szemben, e két művész segítségével menedékre lelhetünk egy kis nyugalomban.
A természet adta harmóniában, szépségben, kis friss levegőben, nálunk sokkal
intelligensebb lovak látványában, emberséges álatok látványában.
Lehet mainapság ennél többet kapni?
