VÉN  ZOLTÁN grafikusmûvész

Reggelenként korán ébredek, de nehezen térek magamhoz. Talán ezért vált szokásommá, hogy a reggelimet az egyik TV reggeli magazinmûsorát hallgatva költöm el. 10-15 percen belül biztosan lesz valami olyan riport, amin felháborodok, amitõl megemelkedik kissé a vérnyomásom, és helyrebillen a lelkivilágom is.
Nem oly régen négy neves értelmiségi háborgott a nap hírén, miszerint valamelyik villaszínész erõs konfliktusba keveredett egy másikkal, tán még meg is ütötte. És hogy ez van valamennyi újság szalagcímén, de sõt, még az utca is ettõl a hírtõl hangos. Holott itt vannak õk, rendkívül nagy tudásukkal, hatalmas kultúrájukkal, de róluk nem vesz tudomást a kutya sem.
A négy entelektüel közül kettõ akkor sem volt senki, amikor még volt valaki. Velük nem is foglalkozom. A maradék kettõ közül az egyik a filmszakmában dolgozik, és róla véletlenül tudom, hogy tagja annak a csapatnak, mely összevágja a valóság-show esti adásait. Szükség van tapasztalatára, hogy a napi semmittevésnek valami dramaturgiája legyen, és sikerüljön eladható mindenesti 40 perceket prezentálni.
A negyedik úrnak nagy tisztelõje voltam, olykor mostanság is, de ebben a diskurzusban nem volt erkölcsi alapja háborogni. Õ polihisztor: ír, rendez, jó színész, karizmatikus vezetõ, és egyáltalán – egyéniség. Maradandó munkái mellett, azért a legnagyobb közönségsikere és bizonnyal jövedelme a heti valahányasban van, ahol sokszor mond jókat is, de ezek hitelét legalább is csökkenti az a pár mondat, amit minden bizonnyal a szájába adnak propaganda és a nézettség fenntartása okából.
Miért is mondom mindezt, amikor Vén Zoltán grafikus-mûvészrõl kellene mesélnem. Nos, azt tettem, csak kicsit talányosan.
Az õ személye a válasz erre az egész ostoba vitára, ami zajlik azóta, hogy ezek a mûsorok léteznek.
A nézettség nagy úr, kvázi olyan mûsorokat kell prezentálni, ami a fogyasztót odaszegezi a képernyõ elé.
Nézetem szerint, ha egyszer odaültetnék Vén Zoltánt az õ rajzaival a kamera másik oldalára, az olyan hatást keltene, mint annak idején Öveges professzor, vagy Benedek István mikor még nem öregedett meg nagyon, a muzsikus Leonard Bernstein, esetleg a fiatal Antal Imre.
Mert ha valaki szuggesztív egyéniség, azt nem kell „megcsinálni”. Aztán, ha ért is ahhoz, amirõl mesél, az sem hátrány. Ha olyasmikrõl beszél, hogy mitológia, kis biblia, klasszikus irodalom, netán zene, és mindezt erõs iróniába csomagolja, hogy aztán a legellenállóbb koponyába is bejuttassa a kis információlabdacsait, az sem nem baj.
Aki találkozott már Vén Zoltán által prezentált Mona Lisával, az nem fogja elfeledni az eredetit sem, pláne, hogy most már tudja az igazságot, mi szerint a titokzatos mosoly oka a bal felsõ kettes fog, feltûn? hiánya. Aki látta „Farizeus”-át, meg tudja érteni, miért kiáltott Barabást, Krisztus helyett a nép Pilátus elõtt. Aki belebonyolódik Tatjána levelének speciálisan egyiptomi hieroglifákba szedett levelének kibogarászásába, annak lesz másfél izgalmas és igen szórakoztató órája. Aki látta a barokkos liften a mennyekbe emelkedõ Máriát…, és sorolhatnám munkáit napestig.
Vén Zoltán valamennyi munkája olyan, hogy elsõ pillantásra esztétikus. Második pillanatban elgondolkodtató, s ha van harmadik pillanatod, biztosan megtalál egy gondolat, mely felkeltésére számtalan kis csalétket helyezett oda Vén Zoltán, elõre megfontolt szándékkal.
S hogy visszatérjek az elején jelzett nagy egyetértésben vitatkozókra. Ha õk is elõbújnának a fene-nagy modernizmusuk lila ködébõl, és az embereknek kezdenének el dolgozni, akkor talán õk is sokkal népszerûbbek lennének. Ahogyan az Vén Zoltán grafikus-mûvész a mûvelt világban, és lehetne itthon is, ha nem a fent említett begyepesedett hölgyek és urak uralnák a piacot.

Ligeti Gábor