Pósa Ede festőmüvész
Pósa Ede festőmüvészSajnos igazam lehet, bizony, besavanyodtunk az utóbbi években. Elveszett a jó kedélyünk. Humortalanná váltunk, csak a napi számlákra tudunk koncentrálni, és utáljuk az egész világot, főnökeinket meg a szomszédot pedig különösképpen. Elfelejtettünk élni, élvezni azt a kis szeletet, ami nekünk jutott belőle.
Ha reggel felkelünk, első dolgunk, hogy szidjuk az időt, független attól, hogy meleg van avagy pedig hideg. Perben állunk mindenkivel, a szomszéddal már évek óta nem állunk szóba, ha még van olyan egyáltalán, aki képes csak úgy beszélgetni. Ronda egy világban élünk, és mi csináltuk ilyenné. Igen, ezt nem lehet letagadni.
Ja? Miről is beszélek. Mi most azért gyűltünk össze, hogy köszöntsük Pósa Ede festőművészt, megnyitandó kiállítása és hatvanadik születésnapja alkalmából. De nem véletlenül göcögök itt a penészes kedélyállapotunkról, mert ha vetnek egy pillantást Ede barátunk munkáira, láthatják, hogy van egy másik világ, ahol mindig süt a nap, tisztára vannak meszelve a falak. Él még egy szebb világ, ahogyan azt a Legelső megteremtette. Harmónia, biztonság, szépség és nyugalom.
Pedig ha valakinek az életéből ez a pár dolog hiányzott, az Pósa Ede.
1947-ben született a vajdasági Magyarkanizsán. Virtuóz rajztudása hamar megmutatkozott, de éppen abban az időben Jugoszláviában egy magyar származású fiatalembernek nagyon kicsi esélye volt, hogy a művészképzés útvesztőin keresztülverekedje magát. Építésztechnikusnak tanult, és szabadegyetemeken képezte rajztudását. Aztán a hideg szelek elültével diplomát szerzett, és igen szépen csillogó nevet magának Jugoszláviában. Kétlaki életet élt. A hideg hónapokat Zentán, a nyarakat pedig az Adrián töltötte, ahol az idegenforgalom jóvoltából a nyugat is mindjobban figyelte Pósa Ede művészetét. Aztán amikor már nagyon jól kezdtek menni a dolgok, kitört a háború.
Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák, pláne ha a lőfegyverekből golyók röpködnek, ami nem tesz jót az egészségnek. Különösképpen, ha mi is célponttá válunk. Pósa Ede feleségével áttelepült Magyarországra, új reményekkel telve. Szegeden, Pakson, Kistormáson és még jó néhány helyen próbáltak szerencsét. Azt nem lehet mondani, hogy nem fogadták be őket lakóhelyeiken. Azt sem állítom, hogy a meglehetősen zárt hazai művészvilág kirekesztette volna őt. Mindazonáltal a sok költözködés arra utal, hogy nem könnyen találták meg helyüket. Nehéz egy éppen elszegényedő ország polgárává válni.
Barátainknak minden okuk meglett volna arra, hogy mély depresszióba zuhanjanak. De mégsem ez történt. Bár biztosan voltak és vannak nehéz pillanataik. De élnek, és Pósa Ede képein még mindig süt a nap. Méghozzá valami varázslatos fénnyel. Mert aki egy ilyen képet felakaszt a szobája falára, annak ott bent a lakásban is megváltozik a világ. Eloszlanak a felhők, a dolgok kisimulnak, és a képről átragyog a nap miránk is.
Mert kérem szépen ezek mágikus képek. Ahol a dolgok egyszerűek és szépek. Ahogyan azok a valóságban is, csak mi ezt már régen nem vesszük észre. Köszönet hát Pósa Edének, aki minden baja ellenére nem felejtette ezt el. És minden képével elmagyarázza nekünk még egyszer, hogy milyen vakok vagyunk. Hogy a festett világ nem egy másik világ, hanem az igazi, és itt az ideje, hogy ezt észre is vegyük.
Legalább néha. Egy-egy pillanatra.
