Posa Ede 1947-ben a Magyarkanizsa melletti Völgyesen született
az akkori Jugoszláviában. Magyarországon 1992 óta
él.
Pósa építésztechnikusnak tanult, majd 1972
és 1973 között az újvidéki Tanárképzõ
F?iskola rajz szakának hallgatója, tanára Bogumil
Karlavaris. A zentai mûvésztelepen a pályafutása
során számos stílusban alkotó Ács Józseftõl
tanulta a festészet alapvetõ mesterfogásait. Munkáival
elõször a zentai múzeum galériájában,
majd a belgrádi Djura Jaksity Galériában mutatkozik
be. Képei hamar keresettek lettek, nem csak otthon, de Németországban
is, ahol több kiállítása volt. Kevesen tudják,
- de honnan is tudnák? - hogy a mûvész az 1980-as években
több kortárs magyar költõ kötetét illusztrálta.
Ezek a munkák grafikai tudása mellett mûvészi
empátiájáról tanúskodnak.
A délszláv háború gyökerestõl
felforgatta a mûvész világát. Vevõköre
nagy része elszegényedett, vagy átléphetetlen
határok választották el az alkotótól.
Tarthatatlan helyzetét látva, 1992-ben feleségével
együtt végleg áttelepült Magyarországra.
Az átmeneti támaszt nyujtó Szegedrõl hamarosan
egy kis faluba költözött. Kistormás, s a végtelen,
szinte tapintható csend azonban lassan szûknek bizonyult.
Képei komorabbak lettek, híven tükrözték
alkotójuk gyakran borús hangulatát. Ilyenkor szokták
mondani: váltani kell. A szerény, halk szavú mûvész
1999-ben feleségével Balatonboglárra, majd 2001-ben
Balatonszemesre költözött, most a magyar tenger varázslatos,
mindig változó színvilágát próbálja
megörökíteni. Mászõly és Egry után
nehéz Balatont festeni, de Pósának sikerült megteremtenie
egyéni kifejezésmódját. Mûvei ismét
színgazdagok és megejtõ nyugalmat árasztva
sugározzák a természet harmóniáját.
Pasztellképein átragyog a balatoni táj friss levegõje
és tiszta színei. Nem másolja a természetet,
alkotásainak szinte lelke van. Egyes munkáin mintha a neves
angol festõ, Turner varázslatosan áttetszõ
hangulatú színvilága elevenedne meg. Nem véletlenül,
hiszen kevesen bánnak ilyen biztos kézzel a színekkel
és a fényekkel.
Bár vérbeli tájképfestõ, az utóbbi
idõben a falusi kis utcák mellett városi – elsõsorban
szentendrei, egri és székesfehérvári – látképek
is feltünnek mûvein. Újabban Szigliget nádtetõs
házai ragadják meg fantáziáját. Másik
kedves témája a csendélet, melynek lírai hangvételéhez
különösen jól használható a pasztell.
Ezeken a képeken, különösen jól érvényesül
a fények és árnyékok gazdag játéka.
A mûvész – aki a hazai pasztell-biennálék
állandó résztvevõje – nyaranta rendszeresen
megfordul mûvésztáborokban, s maga is vezet alkotómûhelyt.
Nemcsak témái, mûvészi eszközei is változatosak.
Gyakran próbálkozik grafikával, sõt az utóbbi
idõben olajjal is. A pasztell azonban – úgy tûnik –
örök szerelem marad. Sajátos, egyéni stílusában
egyszerre rajzol és fest száraz pasztellel.
Bernáth Aurél írta: „ a mûvészet
legmélyebb titkai közé tartozik, hogy a legnagyobb alkotásokat
nemcsak elragadtatással nézzük, de valami szívet
facsaró elérhetetlenség érzésével
is”.
Pósa Ede képei ilyenek.
Prohászka László
