Ez a kiállítás életmű kiállítás, - szörnyű kimondani,-  egy 43 éves korában eltávozott művész emlékére, aki akár a világ legsikeresebb művésze lehetett volna, ha a megfelelő társaságban és időben a fontos asztalnál töltötte volna az éjszakáit, meg a poharát. Csak hát Imrénk nem ivott, inkább dolgozott. Így csak a legjobb grafikus címére pályázhatna, és ha megnézik a mustrát, látható, hogy előkelő helyre pályázhatna.
Emlékére egy mappát adott ki a ház, tizenöt rajzával, s a hozzá tartozó mesével; ÁLMAINK címmel, 120 számozott példányban Legyen ez a pár lap az ízelítő.

…álmomban mi gyerekek azt mondtuk; - elég volt.
Elég, hogy elveszik tőlünk azt a pár gondtalan évet, ami minden szabad embernek megjár az ég alatt. Ostoba, csak felnőtteknek tetsző szabályokkal vesznek bennünket körül, mely törvények kizárólag miránk vonatkoznak, s melyekben nincsenek jogok, csak kötelezettségek.
Elég, hogy senki nem hiszi el mindazt, amit mi tudunk, pedig látjuk a szemünkkel. Ismerjük a madarak röptét, a lepkék szárnyán a hímport, a hinta csikorgásának hangjait, a kólában a bugyborékot, a szobor kisujján a fényességet, az ágy lábának reccsenését, az éjszaka rossz árnyait, meg még ezer dolgot, amik fontosak. Aztán jönnek a tanárok, és soha fel nem használható ostoba tudnivalókkal tömik tele a fejüket, amit sem felfogni, sem pedig megjegyezni nem lehet. Mindezen tudnivalókat olyanok verik a fejünkbe, akik szerint kisméretű felnőttként kellene élniük, elvárva tőlünk őszintétlenséget, versenyszellemet, karriernek megalapozását, és könyökök vad használatát. Hogy már logikusan gondolkodó, morálisan tiszta gyermekkorunkban is olyan tokosak legyünk, mint ők, a felnőttek.
Elég, hogy mert a nagyoknak sem idejük, sem energiájuk, sem kedvük nincs velünk lenni, olyan ketyeréket adnak a kezünkbe játék helyett, amivel nem lehet igaziból játszani. S ha ez nem tetszik ledobnak a TV elé. Ahol aztán tényleg olyanok leszünk, mint a zombik.
Elég, hogy olyanok akarnak elvezetni bennünket az élet buktatói között, akik a saját bajukat sem tudják megoldani. S mert csak magukkal vannak elfoglalva, saját kudarcaikat rajtunk kérik számon.
Elég, hogy a mutogatós bácsin kívül senki nem simogatja meg a fejünket.
*
És még sorolhatnám a panaszainkat, helyette mi, a világ gyerekei elhatároztuk, hogy küldöttséget szervezünk, és követeket küldünk a felnőttek vezetőihez, hogy elpanaszoljuk boldogtalanságunkat. Sajnos azonban egyikük sem ért rá rettentő fontos és felelősségteljes dolgaiktól, csak a titkárnőjüket küldték ki egy-egy szem savanyúcukorral. Akkor a gyerekek megüzenték, hogy ha nincs rájuk szükség, ők el is mehetnek. És akkor ennyiben maradtunk.
Azóta eltelt vagy húsz esztendő. És még senki sem vette észre, hogy mi, a világ gyerekei lassan elhagyjuk ezt a világot, és minden egyes nappal kevesebben leszünk. Ligeti Gábor (2003)

…álmomban Jeromos voltam, a kóbor lovag.
A lovagnak az a dolga, hogy járja az utakat, és szemmel tartsa a rá bízott tartományt. Ügyelnie kell az e világi, és felsőbb hatalmak törvényeinek betartására, de leginkább a lelkek tisztaságának megóvását tartotta kötelességének. Vigyázott, hogy a földek urai alázattal őrizzék népüket. Nem tűrte, a dölyfösséget, a kizsákmányolást, a ha kellett fegyverével magyarázta el, hogy nem a nép van a gazdájáért, hanem az úrnak kell szolgálnia jobbágyait, ha tisztességes munkát vár el tőlük.
Nem szívlelte az álszent papokat, akik sima beszédükkel próbálták elsimítani az emberek közt adódó konfliktusokat, s utána úgy adódott, hogy mindig ők jártak jól. Jeromosunknak speciális eszközei voltak, az e félékben lakozó sátán kipofozására.
Hosszú éveket éltem le ezen a földön, s egyre kevesebb munkám akadt. Már nem féltek, hanem tiszteltek a várak urai. Belátták, hogy ha emberséggel bánnak a rájuk bízott jószággal, az magasabb jövedelmet termel. A pór nép is szeretett, mert tudták, hogy neki köszönhetik a jobb sorsukat. Szívesen hallgatták esténként történeteit, s titkon minden kamasz lovagnak álmodta magát.
Aztán történt egyszer, hogy Alba várának új úrnője lett, Abigél.
Abigél szépsége semmihez sem volt fogható. Telt idomai a ruha alatt önálló életet éltek, szabadjára engedve a képzelet huncut démonait. Arca mintha márványba volna faragva, bár sajnos nélkülözte azt a mozgalmasságot, mint az alteste. Szeme zöldjében néha megcsillant az a mély vörös fény, amit azoknak a papoknak a szemében láttam, akikből a sátánt eltávolítottam.
Szívem hölgye sorra látogatta a környék urait, akikkel nemsokára frigyre lépett, de valami ostoba balszerencse folytán, pár heti házasság után valamennyi megtért teremtőjéhez.
Most már Abigélé az egész vidék. Igen sok dolga van vele, ezért kötelességem a várát őrizni. Itt állok a kapuban, s vigyázok. A vidéket járni már nincs időm. De biztosan jól mennek a dolgok, mert gyakran látom a horizonton nagy máglyák tüzeit, és hallom a távolból Abigél hangos kacagását, és rekedtes énekét. Ligeti Gábor (2003)

I.
…álmomban végigéltem egy életet, kvázi megöregedtem. Ezt nem úgy kell érteni, hogy elmúlt az idő, és hirtelen koros lettem, hanem az öregedésnek a klasszikus stádiumait jártam végig. A tapasztalati úton szerzett megismerést, az így szerzett tudásból leszűrt következtetéseket, az ebből eredendően bekövetkező pánikot, és végül a belenyugvást. Persze ez így zanaza nyelven elég hülyén hangzik, had mesélem a történéseket, ahogyan visszaemlékszem.
Az első tapasztalásom K. Judittal esett, akivel hátul az udvarban doktorosdit játszottunk, és kiderültek azok a fontos – külsődleges - különbségek, amik a két nem között vannak. A további különbségekre öt-hat év multán jöttem rá, tornaórán. A kézenállást tanultuk. Kis lepukkant külvárosi iskolába jártam, ahol tornaterem híján, az osztályban építettük testünket. Bordásfal nem volt, hát az első pad segített a fejenállás tudományának elsajátításában. Anna-Banna, a tornatanárnő született szadista volt, így hát engem jelölt ki, az aktus demonstrátorának. Testalkatom, és mozgáskoordinációm különösen abban a korban nem tett erre alkalmassá, de hát jó fiú voltam, és igyekeztem. A fellendülés sikerült, a fenekem stabilan rögzült a padhoz, csak a két lábam kalimpált szanaszét, majd megadta magát, és letottyant a tanulópad lapjára, erős terpeszben. Hátam mögül hatalmas röhögés hallatszott, amit idétlen testtartásom teljes mértékben indokolt. Próbáltam hát a kívánalmaknak megfelelni, és igyekeztem magam még jobban kinyújtóztatni, ami járt némi sikerrel, csak hát a lábaim élték a maguk önálló életüket. No, erre furcsa módon, még hangosabb és dörgőbb volt a háttérzaj. Anna-Banna végül lelökött, én meg igen gyorsan keltem fel, s néztem kérdőn az osztályra, hogy akkor most mi van. A választ a lila fejű tanárnőtől kaptam meg, mondván, – ha már ekkora klott-gatyában tornázom, legalább vegyek alá alsógatyát – kínos. De én az osztályt néztem, és még ma is látom a lányok arcát. Az amúgy kapós, népszerű, a fiúkat erotikus álmokra gerjesztő szép lányok zavarukban mindenhova néztek, de leginkább igyekeztek eltakarni maguk körül a világot, - ők majd később addig keresik az igazán jó partit, hogy a végén senki nem jut nekik, s frusztrált, depressziós banyák lesznek. A tátott szájjal, leplezetlen érdeklődéssel kukkollók, azok voltak, akikkel mindenki jó haverságban volt, de kamaszodó férfiasságunk, soha nem fedezte fel bennük a nőt. - Ők majd pár év múlva elmerülnek az életben, de a kellő pillanatban ragyogó házasságot kötöttek, és ma is boldogan élnek sok gyerekükkel, ha meg nem haltak. A teleportáltak, akik még ma sem tudják, mi volt a nagy öröm oka, - tizenhat éves korukban férjhez mentek dagadó pocakkal, és a férjük még ma is veri őket, ha szét nem itták magukat időközben.
Hát ez volt az első lecke emberismeretből, amit aztán a maga idejében sok, illetve, hogy pontosak legyünk a minden megszerezhető élménnyel igyekeztem bővíteni, kiismerve a másik nem rejtelmeit. Égettem a gyertyát két végén, és éltem életem tücsök módjára, míg át nem fordultam hangyába. (Tudod, ahogyan La Fontaine megírta annak idején.)

II.
Hangya állapotom úgy zajlott, hogy látástól - mikulásig dolgoztam. Volt hivatalos munkám nappalra, meg vállalkozói éjszakára, közben házat építettem, két autót és feleséget tartottam és csak azt nem értem mikor neveltem a három gyerekemet, mert eleinte arra is jutott időm.
Életemnek ezen évtizedeiből a nagy történetek kimaradtak, csak aprókra maradt idő. Viszont megismertem az embereket. Róluk talán annyit érdemes elmondani, hogy minél többet szereztek, annál irigyebbek. Úgyhogy ha tehetős emberrel alszol egy szobában, vigyázz, nehogy csukott szájjal tedd azt, mert még a protézist is kilopja szádból.
Szóval építgettem a karrieremet. Sosem voltam vele elégedett, de a magamnak emelt piedeszta szépen emelkedett. És amikor már úgy gondoltam, hogy a kellő magasságba jutott, szárnyalni vágytam. Szállni, repülni, s a megszerzett javak adta hatalmat kiélvezni. És itt következik a tapasztalatokból leszűrhető fontos tanulság; minél magasabbra jutsz, a végén annál nagyobbat zuhansz.
Mert olyanok vagyunk, hogy rosszul osztjuk be a nekünk kiosztott erőt, és tehetséget, a vége pedig bizonyosan pofára esés.
Ez a pánik korszak. Már mindenki tudja, hogy a padlón vagy. Igaziból te is sejted, csak még nem hiszed. Minden energiádat fittséged bizonyítására pazarolod. Fogyókúrázol, próbálsz végre adni magadra, esetleg jó autókat veszel, nagyon hepinek próbálsz mutatkozni, és minden energiádat a látszat fenntartására fordítod.
Intelligenciádon múlik, hogy ez korszak meddig tart. Mert a végén azért beletörődsz a megváltoztathatatlanba.
Addigra egyedül maradsz, vágyaid elkopnak. Megelégszel egy kis kenyérrel, a Könyvvel, egy laposüveggel, és a maradék idővel. Amibe belefér az egész teremtett világ. Ligeti Gábor, 2003

…azt álmodtam, hogy Dr. Doktor vagyok, a híres műítész, akit felkért a Kossuth díjas Nagyonelismert mester, hogy nyissam meg dinamikusan fejlődő kisvárosunkban rendezendő kiállítását. Mivel Dr. Doktor ilyen megbízásokból tartotta fenn magát, nem habozott a válasszal.
A megnyitó előtti este meg is érkezett a tetthelyre, ahol a nagy esemény leend.
Dr. Doktor a vonatról leszállván, rutinosan beleszippantott a koraesti levegőbe, és már el is indult a helyes irányba. Nevezetesen a Kékrókához címzett vendéglőbe, ahol Nagyonelismert mester rajongói és ellenségei társaságában oldotta konyakokba a kiállítás-rendezés okozta stresszt. Doktorunk helyet foglalt a neki odakészített széken, és annak rendje és módja szerint be is rúgott, mint az a bizonyos albán nemzetiségű szamár, ezernyolcszáznyolcvanhatban, hiszen ez is hozzá tartozott a honoráriumához.
Hölgyeim, és Uraim! – kezdte másnap délelőtt, a kisváros előkelőségeinek gyűrűjében Doktorunk, és a megszokott mozdulattal nyúlt zakója belső zsebébe, bevezetőjének gondosan odakészített szövegéért. A papírosról már olvasta is – A termék tartalmaz porított hús-granulátumot, szárított zöldségkivonatot, fehérjekoncentrátumot, természet-azonos aromákat, engedélyezett élelmiszerszínezéket, állományjavítót, pácsót,………..pácsót – és itt elakadt egy pillanatra, ugyanis rájött, hogy a szép szónoklata helyett a vacsorára vásárolt májgombóc levesport sikerült kiemelnie zakója belső zsebéből. Szerencsére az eléggé át nem aludt éjszaka ellenére sem jött zavarba, és szinte zökkenés nélkül folytatta – immár blattolva. Mesélt a színek eszenciájáról, a formák granulálásáról, az antioxidantikus esztétikáról, és még sok-sok okosságról, különösen a koedukációs redukáció szükségességéről, és annak Nagyonelismert mester műalkotásaiban látható nyilvánvaló jelenlétéről.
A kiállítás-megnyitónak igen nagy sikere volt, még sokáig beszéltek is róla, de különösen nagy visszhangot váltott ki Dr. Doktor igen frappáns bevezetője. Még talán a Megyei Herald is megemlékezett róla.
Történetünknek itt akár vége is lehetne, ha a mesélőnek eszébe nem jutott volna, hogy az ő Anyukája hogyan is készíti a májgombóclevest.
Nos, ő alapanyagnak csirkeaprólékot használ. A hasa alatti zsíros részt felkockázva, felteszi sülni. Mikor az kiolvadt, hét féle, felkarikázott zöldséget szór rá; sárgarépát és petrezselyemgyökeret, paszternákot, zellert, és karalábét, pici gombát, és évszaktól függően vagy zöldborsót, vagy karfiolt. Mikor kicsit lepirult, fel önti a vízzel, kevés sóval, és tíz szem egész fekete borssal, és az aprólék társaságában el kezdi finoman párolni. Amíg a lé gyöngyözik, kés fokával szétpasszírozza az aprólékból kiszedett májat, és grízzel, egy tojással, teáskanál vajjal, (vajjal, és nem margarinnal!) sóval, és kicsi őrölt borssal, annál több apróra vágott petrezselyemzölddel jól kikeverve, pihenni teszi. Úgy másfél óra alatt a leves készre fő, ekkor kell a májgaluskát beleszaggatni. Ha szépen feljön a tetejére, még megszórja a maradék frissen vágott petrezselyemzölddel, és már lehet is tálalni.
No most, ha elgondolkozunk, hogy mekkora különbség található a zacskóban porló és a fazékban csendesen bugyogó leves között, akkor igen nagy tanulságok nyomára lehet bukkanni. Ligeti Gábor (2002)

…álmomban, Baksa voltam a fiatal regős.
Apám nagy király volt, s volt néki három fia. A két nagyobbik élte a saját kis életét - hol királyként, hol koldusként, - de én a harmadik, a kicsi, csak nem találtam meg a helyem otthon. Elmentem tehát vándorútra.
Bejártam hát a világot, bekukkantva mindegyik végébe, de csak nem tudtam betelni annak szépségével. Vándorlásaim közepette, hozzám csatlakozott egy szép szőke boszorkány, Gabrincs. Most már ketten jártuk az erdőket, mezőket. Aztán eljött az ideje, mikor a lány másik útra akart lépni. De mielőtt ezt megcselekedte volna, kilenc ajándékot adott Baksának, ezekkel a szavakkal.
- Néked adom a láb erejét, hogy soha el ne fáradjék, s mindig tudják, merre irányítsad lépteidet.
- Néked adom a kezed ügyességét, hogy olyan dolgokkal díszítd fel ezt a világot, melyben örömüket lelik az emberek.
- Néked adom a szemed látását, hogy azt lássad ami van, és ne azt amit mutatni akarnak neked.
- Néked adom az életed spirituszát, s a tűzszerszámot, hogy lángra gyújtsad azt. De tartást, és akaratot is kapsz hozzá, hogy akkor is loboghassál, amikor hideg szelek akarják kioltani tüzedet.
- Néked adom az időt, hogy tudd milyen kevés van belőle. Hagy úgy tudjad azt beosztani, hogy jusson belőle másoknak is, magadnak is, hogy ne hagyd hiábavalóan átvágtatni a fejed felet.
- Néked adom az emlékek adományát, hogy sohase feledd a perceket, melyek csak a tieid.
- Néked adom az élő és élettelen anyagot, hogy lásd milyen csepp ideig tart a különbség közöttük.
- Néked adom a teremtett világ szépségét, hogy szeresd, tiszteld, és bámuljad őt. Mert ő ád neked enni, inni, s szemednek gyönyörűséget fáradt perceidben.
- S végül néked adom a lábam nyomát, hogy érezd és szeresd az utat, melyen mindig történik valami, hogy tovább íródjék ez a mese, és ezer másik... Ligeti Gábor (1996)

---