Szyksznian Wanda kiállítása alkalmából megjelent a Múzeum gondozásában egy 17 lapos grafikai mappa, 60 számozott, aláírt példányban, „Hol volt, hol nem volt” címmel. A mappában Szyksznian Wanda computer-grafikái hátoldalán 1-1 fabula található Ligeti Gábor tollából. Mutatóban, íme kettõ:

III.
…volt egyszer egy Simeon, aki remete lett

Ez a pár perc volt neki adva egész napra, ami csak az övé volt, melyet nem szorított szûk rácsok közé a határidõ, a kell és a muszáj. S mert mint azt már mondottam, szorgos ember volt, ezeket a perceket sem tékozolta álmokra, hanem még egyszer átgondolta az elõtte álló feladatokat.
Mert hamar eljött az idõ. Kiugrott az ágyból. Elõbb a családját indította útjára. Ez az asszonya dolga lett volna, de mert olyan volt amilyen, ezeket a teendõket is õ szervezte meg. Pontos rítusa volt mindennek, ki milyen sorrendben végzi el az emésztési szükségszerûségeit, hogyan váltsák egymást a fürdõszobában, ki készíti ki a kicsik ruháját, ki keni a vajaskiflit, és ki fõzi a teát.
A reggelit aztán menet közben kapták be. Szó nem esett, minden pontosan, olajozottan haladt. Pontosan 6 óra 55 perckor találkoztak az elõszobában, ahonnan aztán áthaladtak a folyosón a lifthez, melyen mindig Buzássyékkal megosztozva indultak aznapi dolgaik után – Simeon és az asszony a munkába, a gyerekek az iskoláikba.
Egyikük sem kímélte magát, tette a dolgát, hisz kötelességtudó emberek voltak. Csak késõ estére érkeztek haza. A nõ és a gyerekek elõbb, Simeon késõbb, mert nem szeretett úgy eljönni a hivatalból, hogy félbe maradt volna valami akta. Általában hétre érkezett. Addigra az asszony megmikrózta a fóliából frissen kicsomagolt fagyasztott vacsorájukat, melyet az asztalnál ülve fogyasztott el a család. – Mi volt ma az iskolában? – kérdezte minden este Simeon.
Ez a mindennapi kérdés okos és takarékos volt, mert a feleségnek, és a gyerekeknek is szólt egyszerre. A kicsik ugyanis tanultak, az asszony pedig okított, mert hogy fizika-kémia szakos tanár volt egy külvárosi iskolában. Ok meg visszakérdeztek, hogy mi volt a hivatalban, és ennyiben maradtak. Még elhümmögtek egy darabig, míg a vacsora el nem fogyott. Akkor leszedték az asztalt, majd bekapcsolták a televíziót. Ez volt a pillanat, amikor Simeon elsõ álmába zuhant. 11-kor felébresztették, félálomban lezuhanyozott, és ágyba bújt. Hétfõn, szerdán és pénteken felhúzta kis idõre az asszony hálóingét, majd aludt tovább, míg el nem jött a hajnal, amikor felébredt, és eltervezte az elkövetkezõ napot… Így ment ez nap nap után, tizennégy esztendeig. Ekkor történt, hogy egy forró augusztusi napon, Simeon a hivatali székérõl lefordult. Erõs, égetõ fájdalmat érzett a szegycsontja alatt, és elfogyott a levegõje. Kollégái a szobában lévõ akvárium vizével hûtötték verítékezõ homlokát és mellkasát.
A kórházban anginás rohamot állapítottak meg, és pár napi megfigyelés után hazaengedték azzal a szigorú utasítással, hogy ha fel akarja nevelni a gyermekeit, fogja vissza magát, de pár hétre mindenképpen maradjon otthon pihenni. Az elsõ hetet Simeon végigaludta. Éppen csak evett, ivott és csak az ebbõl eredõ dolgok elvégzése okából kelt fel.
A második héten már elég erõsnek érezte magát ahhoz, hogy sétálni induljon. Elõbb a boltba járt le vásárolni, majd mind nagyobb kirándulásokat tett a telepen. Egy hétig nagyon tetszett neki, de ennyi idõ elég is volt, hogy megismerje lakókörnyezetének valamennyi számottevõ látnivalóját. Hogy ne unatkozzék, bekapcsolta a TV készüléket. Mivel eléggé kipihent volt, a szokástól eltérõen Simeon most nem aludt el.
Végignézte a reggeli nagyon laza beszélgetõs mûsort, a fõzõcskét, majd tizenhét dél-amerikai szappanoperát, aztán a Bélát, a Klarisszát, a valóságshow-kat, a híradót, benne az aktuális vérfürdõkkel, és az utána celebrált akcióvígjátékokat, amikben a nagy magas lángoszlop fényében viccesen freccsen a vér.
Simeon felállt, lezuhanyozott, lefeküdt és elaludt. Hajnalban felébredt, és szokása szerint átgondolta a dolgait. Reggel a többiekkel kelt, összecsomagolta, amit szükségesnek gondolt, és kiment a hegyekbe. Keresett egy rejtett sziklát, és felmászott a tetejére, hogy elkezdje átgondolni az elõzõ napon látottakat.
Azóta hosszú esztendõk teltek el. Csendesen elmélkedik – olykor a madarakkal beszélgetve. De az azon a napon látottakat még mindig nem sikerült feldolgoznia. Mostanában egyre többen gyûlnek köré, és várják a pillanatot, amikor Simeon átgondolja, mérlegeli és végre kimondja, miszerint a távkapcsolón a legfontosabb gombnak a színe rendszerint vörös, és az van ráírva, hogy off.

VI.
… a lányok

A leányok szeretnivalók. Fõleg amikor fiatalok. Szépek, nagyon kedvesek tudnak lenni, és ha nem lennének, mi lenne velünk nélkülük. Baj csak akkor keletkezik, ha az egyeddel munkakapcsolatba kerülsz, és beosztott cica lesz.
Onnantól kezdve mindenféle kérésre, a válasz az szokott lenni, hogy jó, majd, avagy pedig mindjárt.
Mondjuk megkérem, hogy söpörje fel a járdát a ház elõtt. Ez napi feladat, nem elegáns, de hamar letudható dolog. Mindig megvárja, míg már csaknem eldurran a fejem, és szólok. Ezután az orra szférikus magasságokba való feltolásával kihömpölyög a seprõvel, de bent felejti a lapátot.
Akkor letámasztja a seprõt a kerítéshez, és visszajön a lapátért, de nem találja. No akkor én kimegyek a seprõért, mert a járdán a gyalogos forgalom részére mintegy nyolcvan centi hely van fenntartva, és ha abból a seprõ elfoglal hatvanat, abból elõbb-utóbb botrány lesz. 20-25 perc múlva elõkerül a lapát – onnan, ahol lenni szokott, és kezdõdhetne a munka, ha nem jönne az egyik barátnõ vagy unokahúg. Mindig jön egy, számosan vannak.
Ez további negyven perc, aminek a végén kacagva jön a leányzó, hogy de vicces, véletlenül kivitte a lapátot. Mondom, nem véletlenül, és szemlesütve mutogatok a járdára, amit azóta már felsepertem.
Más. Mosogatni kell. Ilyen helyen az is elõfordulhat. Sajnos nem elég gyakran, ezért gyûlik össze annyi koszos edény, hogy már engem is zavar. A héra, ha meglátja a brutális edényhalmot a mosogatóban, legelõször sírva fakad. Amikor kiszenvedte magát, párálló szemmel ráereszti a kupacra a hidegvizet, majd amikor feljön a víz tetejére a zsír, rosszul lesz. Mire kiokádja magát, én már elzártam a csapot, felitattam a túlfolyt vizet, és finoman célzok a melegvíz és a dugó funkcióira.
A mosogatószerrõl tud a reklámból, és precízen kimér egy egész cseppet a szivacsra. Ez most jó is lenne, de újabb megoldhatatlan fejtörõvel kerül szembe, nevezetesen: hogyan kerül a dugó az edények alatt elhelyezkedõ lyukba, pláne ha tele az egyik keze a habos szivaccsal. Némi totyogás, rosszabb esetben egy látványos hanyatt esés után a nedves kövön, leteszi a szivacsot a mosogató mellé.
Akkor a tányérok felét kipakolja oldalra, hogy hozzáférjen a lefolyóhoz, szigorúan alulról kezdve a kitermelést. Itt szoktam a dolgot menekülõre venni, mert nehezen viselem a törõ edények hangját, és ráadásul vérzékeny vagyok. Szerencsés esetben mégsem borul le a feltornyozott halom, van temperált víz is, de hol a szivacs? Naná, hogy az imént emelt torony alján. Boldogan nyúl érte, és nézi nagy kerek szemeivel, amint az egész pakk beleplaccsan a trutymós vízbe, beterítve magát mellétõl a bokájáig. A legjobb szoknya elsiratása után folytatódik az emberfeletti küzdelem. Az egy csepp mosogatószer, mint kiderül, csak az edényzet leborítására volt elég, hát tesz még a vízbe is bõven, meg egy kis melegvízzel is megtetézi, mert az közben kihült.
Addigra már talányos habköltemények borítják a konyhát. Ez nagyon vicces szokott lenni, némi üröm akkor keveredik a felhõtlen boldogságba, amikor a legelsõ tányér kiemelése helyett a pengeéles svéd-késbe sikerül belenyúlnia, ami minden további folyamatot lezár. br>Folytassam? Lányok. Szépek, és szeretnivalók.