Ligeti Miklós szobrászmûvész hagyatékának leltározása során, hosszas keresés után bukkantunk egy kockás füzetre, melyrõl tudtuk, hogy Ligeti Miklós be nem fejezett emlékiratait õrzi. Tudomásunk van egy másik füzetrõl is, melyben a „Király-szobrok” történetét meséli el, ez idáig nem került elõ, holott gyerekkorunkból emlékezünk rá, volt a kezünkben. Végül is áttételesen találtunk rá, de elõbb a füzetrõl.
Ennek tulajdonosa Borbíró Nándor – lányági unoka. Mi a füzetrõl készült fénymásolat alapján dolgoztunk, mely a Kapoli Múzeum adattárában hozzáférhetõ. A füzetrõl tudni lehet az elsõ és második oldalára felírt nevek, adatok alapján, hogy az eredeti funkciója más lehetett, de aztán egy hirtelen ötlet, talán valami más ok miatt kezdett bele nagyapánk elõször döccenve, majd egyre lendületesebben emlékeinek megörökítésébe.
Bár a memoárban nincs erre utalás, valószinûsithetõ, hogy mikor készült. A Tüzéremlékmûrõl mint álló szoborról ír, melyet 1937. õszén avattak. Világháborúról számnév nélkül ír, 1939. végétõl pedig már nyilvánvaló volt, hogy világháborúból kettõ van. Az írás ezek szerint 1937. és 1939. között készült, ekkor Ligeti Miklós 66-68 éves volt.
A memoár több, elég jól azonosítható szakaszban íródott, másféle tollal, más tintával, más betûnagysággal, esetleg kissé eltérõ betûkkel. Egy-egy szakasz végén észrevehetõen szétszórtabb, mint az elején. Jogosnak tûnik az a feltételezés, hogy több hónap alatt készült, esetleg több negyedév is eltelt az elsõ és az utolsó sorok között. Olykor láthatóan mondat közben hagyja abba az írást, ami viszont a gondolatmenetben nem okoz törést. A szövegben helyenként utólagos korrekciók is vannak.
Rekonstruálhatatlan, hogy miért ott és miért olyan kurtán-furcsán fejezõdnek be a visszaemlékezések, ahol: harmincegy éves korában, egy politikai közjátéknál, a lap tetejétõl számított negyedik sornál.
A szöveg stílusa rendkívül olvasmányos. A helyesírás viszont csapnivaló. Bár szórendi hibák nincsenek, a ragok használatával, az ékezetekkel vannak gondok. Ennek valószínû oka a többnyelvûségben keresendõ. Ligeti Miklós szüleinek anyanyelve német volt, ilyen szinten beszélt franciául és olaszul, de jól kommunikált angolul is. Beszélni magyarul az utcán, a többi várbéli gyerektõl tanult. A polgári felsõ tagozatát – mint az a memoárból kiderül – nem fejezte be, az akkor kezdõdõ mûvészképzésben vett részt, melyben, úgy látszik, inkább a szakmai oktatás dominált.
A szöveget végül is a helyesírás mai szabályai szerint, de az eredeti nyelvi állapot, a keletkezés korának stiláris sajátosságait megtartva adjuk közre. Emellett megtartottuk a személynevek és helynevek Ligeti által használt (helyenként pontatlan, néhány esetben nem is következetes) formáját is. Az interpunkciót általában a mai gyakorlat szerint módosítottuk, de – szándékosan – megõriztük a kézirat szövegének eredeti ritmusát.

Születtem Budapesten, 1871. évben, a Várban, az Úri utcában. Szemben a helyõrségi Templommal, és a Nádor laktanyával szemben levõ sarok-házban .
Apám korán került árvaságra, és egy ideig egyik nagybácsija nevelte, vágya volt katonának lenni. Így tehát korán bevonult, és katona is maradt, mint törzsõrmester szolgált. Házassága alkalmával felesége buzdította, hogy lépjen ki, amit meg is tett, de a civil élet nem volt neki való, és összes törekvése oda irányult hogy visszakerüljön.
Sikerült is, és a Nádor laktanyában halt meg 1897-ben.
Részt vett Solferino, Königgrätz ütközeteiben, és a boszniai hadjáratokban.
Midõn én katona-sorba kerültem, mindent megtett, hogy ne legyek katona, annyira ellene volt a katonáskodásnak. Pedig õ jó katona volt, kitüntetései voltak, és mégis a subordinácio és csak a felsõbb parancs szerinti intézkedések, amiket kritika nélkül teljesíteni kellett, nem voltak ínyére. – És mégis mindig a legpontosabban teljesítette, amit el is ismertek. – Elmondotta, hogy csak egyszer volt, hogy ellenkezett, és ez a következõ:
1866-ban a poroszok elleni háborúban a századjával, ahol õ már õrmester volt, egy malomba szorultak, velük szemben egy dombon a porosz tüzérség ágyúja állott, amelyik abban a percben, ahogy észre veszi õket, össze lövi õket.
Apám kimászott, kikémlelte a helyzetet. – Látta, hogy egy vízárok vezet fel a domb mellé.
Visszajött, és jelentette, hogy õ egy szakasszal ebben az árokban felkúszik, és hátba támadja az ágyút és legénységét.
A kapitány, mivel látta, hogy ez sokaknak tetszik, reá rivallt: ha még egy szót szól, lelövi – csend lett. –
Órákig voltak ott csendben, és várták a végzetet. Közben, ahogy õ mondja, Schnaps-hoz jutottak, ez még jobban lelkesítette õket, és este 11-en mégis kikúsztak, az árokban feljutottak, és a mit sem sejtõ tüzéreket hátulról megtámadva az ágyút birtokukba kerítették. – Nagy baj volt, mivel a kapitány ebben fegyelemsértést látott, és borzasztó fenyegetésekkel fogadta a jelentést. – Lefokozás, stb., stb.
A vége az volt, hogy mégis kapott hadi kitüntetést, és elismerést, de a kapitánnyal a viszony ezután nem volt jó.
Königgrätznél a vissza-nyomatásnál, amelynek leírása szörnyû, az Elba hídjáról leugrott, hogy így mentse életét, mivel ott egymást ölték az emberek – a Tüzérség, a menekülõ proviant kocsik pedig elgázoltak mindenkit. – Így tehát jobbnak látta a vízen való menekülést megpróbálni, jó úszó lévén leugrott a hídról.
Mégis az üldözõ poroszok õt is megsebesítették. – Másnap ott találták, és Berlinben tért eszméletre, ott megoperálták, és így megmenekült.
Különös, hogy Õ, a ki erõs és bátor ember volt mindvégig, és a röviden elmondott dolgokból úgy látszik, hogy hõsként viselkedék, azt mondta, hogy – bár õ sok ütközetben vett részt, ami azt jelenti, hogy régen mindég kézi tusával végzõdtek az ütközetek és ezen múlott eldõlése – mégis úgynevezett hõst nem látott.
Az emberek puska és golyó, ágyú ellen csak akkor hõsködtek, amikor parancsolták, vagy más út nem volt.
Az egyéni hõsök, akár Õ is vagy ittasok voltak, vagy annyira elkeseredve, hogy tajtékzott a szájuk, és ilyen állapotban mentek neki akár az ágyú torkának.
Gyönyörû szép, egyszerû karakter volt – nem ismert csalafintaságot.
Régi katona.
Ez lelkesített engem, és nehogy ez legyen az életcélom, mindég a katonáskodás ellen volt.
A véletlen megoldotta.

Gyerek-korom emlékei közül a következõk érdekesek: 7-8 éves lehettem. Budán a Horváth utcában laktunk, és Roussli nõvéremmel mindég a közeli Lukács és Császár fürdõ kertjébe küldtek játszani . – Emlékezetes ezen idõbõl, hogy egyszer egy új vászon-ruhát kaptam – nagy eset volt egy új ruha . – Ezzel mehettem ki a kertbe. Persze százszor is a lelkemre kötve, hogy hogyan vigyázzak, pláne új ruhában.
Az akkori Duna-part még nem volt kiépítve, a Császár és Lukács fürdõk kertje direkte a Dunába ment, nem volt kõpart, nagy víz alkalmával víz alatt állott a kert. Ott kötöttek ki a tutajok.
Hát én vigyáztam!
Sétáltam, sétáltam és rém büszke voltam az új ruhámra, de a tutajok mégis vonzottak. – Hát lassan lementem reájuk. – Ha pedig már ott van a gyerek, hát végig is kéne menni az összes tutajokon. –
Így is történt, hogy akkor el kezdtem átugrálni egyikrõl a másikra. – Csak egy kis tévedés volt. – Amikor az elsõrõl át akartam ugrani a másikra, nem én ugrottam, hanem a tutaj ment el alattam, és így a két tutaj között bele estem a Dunába.
Annyi lélek-jelenlétem volt, hogy az egyik kezem amennyire lehetett, kinyújtottam a vízbõl, hogy így ha a víz lefelé sodor, a másik tutaj peremét elfogjam. Ez volt a szerencsém. – Mivel az alattam ellökött tutaj most megint visszacsukódott, így a kettõ között csak a beszorult kezem volt künn.
Nagy megerõltetéssel széjjel nyomtam õket, és kimásztam. Ekkor már nagy kiabálás mindenfelé, rendõrt is láttam, és igazán csak most ijedtem meg – mi lesz most. Gyerek ésszel csak arra gondoltam, hogy most a rendõr elvisz, és becsuknak. Úgy, hogy mikor láttam a felém rohanó embereket, egérutat kerestem, és neki vágtam a Margit híd felé, ahol akkor a budai szemét lerakodó volt, és a szemeten keresztül menekültem, nem reagálva, de nem is figyelve, hogy mit kiabálnak utánam az emberek. –
Hogy hogyan kerültem haza, és hogy otthon mi történt – arról jobb nem beszélni. Másnap a lapok hozták az esetet, név nélkül, mivel inkognitóban menekültem, és rendészeti felügyeletet kívántak. –
Ez volt az elsõ szereplésem a nyilvánosság elõtt.
A második 11 éves koromban egy nagyon szomorú eset, és máig úgy van elõttem, mintha tegnap történt volna, és egész életemen át kísért. –
A Horváth utcai ház egy régi budai emeletes nagy ház volt sok lakóval. – Fa lépcsõ vitt fel az emeletre. – A kapualj (Einfahrt) a régi házak tipikus boltozatával, ahonnét a pincegádor nyílt. – Nálunk édesanyám nagy takarítást csinált, ami azt jelenti, hogy az összes bútorok az Einfahrtban állottak. – Soh’sem panaszkodott azért más lakó. – Én pedig a bútorok tetején ültem. – Nem azért, hogy vigyázzak, arra akkor nem gondolt senki, hogy vigyázni kell. Ez természetes élet volt, nem loptak akkor még Budán.
Amint ott trónolok, az emeleti Müllerék 9 éves kislánya sírva hozzám jön, hogy az anyja kizárta, és felakasztja magát. Müllerné egy hat gyerekes szegény özvegyasszony volt – mosni járt, most beteges volt. – Egy pillanat alatt fenn voltam, az ajtó zárva, az oldal-ablakon benéztem, és tény: ebben a percben tette fel Müllerné a konyhát elosztó gerenda kampójára a hurkot, amelynek másik vége már a nyakán volt.
Lerohantam, nálunk a cselédleány ép’ húst vágott. – Nagy ijedségére szó nélkül kikapom a kezébõl a kést, a másik kezemmel õt fogom, és húzom, hogy jöjjön. Nem tudta, hogy ez mit jelent, megijedve futott velem fel az emeletre, - azt hitte, mint azután elmondta, - hogy verekedés van, és én késsel akarok megölni valakit, azért szaladt velem, hogy megakadályozza.
Az ablakhoz érve azt bezúztam, bemásztam, hívásomra õ utánam jött – ott reá kiáltottam, mikor az akasztott Müllerné elõtt állottunk: – Emeljen fel!
Egy nyisszantás, és amit soha az életben nem felejtek el, mivel most is hallom, mint egy tömött zsák, esett le szegény Müllerné. A hurkot letéptem a nyakáról, és csak most tudtam kiáltani. – Annyira hatása alatt voltam az eseménynek.
Közben a leány sírására, a mi eszeveszett rohanásunkra, az ablak-csörömpölésre összeszaladtak a házbeliek, rendõr, orvos stb. Leöntötték vízzel, dörgölték, és még életre lehetett kelteni. Engem mindenki ölelt, csókolt és dicsért. – De én csak a 6 összegyûlt gyereket néztem, a legnagyobb fiúra, 15 éves inas gyerek volt, ahogy bambán nézik anyjukat. – Ma is látom azokat az érthetetlenül nézõ szemeket. –
Másnap a lapok teli voltak, lévén az öngyilkosság akkortájt még ritkaság. Engem mint hõst szerepeltettek – kaptam is a fõkapitány úrtól 2 ezüst forintot, mint kitüntetést. – És csodálatos a lapok értesítése, és a szegénység leírása, processzióra jöttek az emberek, fiakkerek nagy kosarakkal, élelmiszerekkel, ruhával, pénzzel segíteni a szegény családon. – Az emberek akkor igazán jók voltak. – Segítettek . –
Én pedig híres fiú lettem, mindenki külön érdeklõdött, hogy hogyan is volt. – És az összes jótékonykodók mind külön hoztak egy stanicli cukrot az én számomra – a hõsnek?
A harmadik esemény, ami gyerekkoromnak mély benyomását hagyta reám, és mindvégig kísért, egy összeesküvés 13 éves koromban.
Az akkori idõk felfogása, ami a gyerek felfogását nagyon izgatta, a szabadság gondolata – a 48-as eszme.
Sokat beszéltünk, és tanakodtunk, hogy lehetne megmenteni hazánkat. Hárman voltunk, akik mindég összebújtunk, és tervezgettünk. – Elhatároztuk, hogy mi megcsináljuk, és már most készülünk reá. Az egyiknek katonának kell lenni, a másiknak politikai pályára kell készülnie, a harmadiknak, az én voltam, mérnöknek kell lennie, és akkor, ha eljön az idõ, aláaknázzuk a Várpalotát, és amikor a király ott tartózkodik, felrobbantjuk a várat.
Tél idején, a budai oldalon a befagyott Dunán – a szabad ég alatt esküdtünk fel. –
Tény, hogy komolyan vettük, és megéreztük egymásban és magunkban, hogy mi felelne meg legjobban hivatásunknak. Az elsõ tényleg katona lett, és a világháborúban kitüntetve, mint õrnagy eltûnt. A másik ma is szerepel politikai mozgalmakban, és fõ vámhivatalnok. Én pedig mérnöknek készültem, és a következõkbõl kifolyólag véletlenül szobrász lettem.
Késõbb soh’sem találkoztunk, de ha véletlenül láttuk is egymást, elnéztünk, hogy ne ismerjük fel egymást. Így hát nem tudom, hogy milyen volt az õ érzésük, – magamról tudom, hogy nagyon sok kellemetlen érzésem volt, tekintettel arra, hogy ép’ Õ felsége közelébe kerültem, a kinek nagyságát és kiválóságát örökké imádom. De tény, hogy mindég elfogult voltam a közelében, mindég ott volt elõttem a három gyerek egy ködös téli napon a Duna jegén [Berán József – Stádler Nándor]

Életem forduló pontját jelentette a IV. osztály. Az iskola felsõbb osztályainak jobb tanulói elhatározták, hogy csinálnak „Gloria” címmel egy alakulatot. Olyan volt ez, mint a cserkészet: az iskolából kiválasztottak 40 gyereket, ezek katonás kiképzéssel minden szombaton kivonultak a Kis Svábhegy barlangjához, és ott katonásdit játszottunk.
Heti illetéket is kellett fizetni: 1 krajcárt, a jobb módúaknak 2 krajcárt. Ebbõl vettünk zászlót 2 forintért, és a tiszteknek két régi jurátus fringiát á = 80 krajcárért.
Szépek voltak ezek a kirándulások, már azért is, mivel a gimnáziumnak is volt egy hasonló alakulata.
Így tehát az volt a fõ, ki tudja elõbb szombat délután elfoglalni a Kis Svábhegy barlangját. Mert messze volt ez még akkor, és elhagyatott hely. – Bármennyire siettünk, míg összeverõdtünk, oda kimasíroztunk, bizony megesett hogy lekéstünk. – Bár majdnem mindég mi voltunk ott elõbb. Ez fontos volt, mivel a bennlevõktõl elfoglalni nehéz volt, sõt lehetetlen.
Ott volt kitûzve a zászló, és ez lelkesített, mindenre készen, lévén ez nagyon fontos.
Sajnos, nem sokáig tartott a dolog. Megtörtént, hogy mi bevonultunk és elhatároztuk – hogy csellel bebújunk, és a bokrok között hagyunk figyelõt, hogy ha a gimnazisták jönnek, azt higgyék, még nem vagyunk itt, és bátran jöjjenek fel – mivel akkor bizton lesz csata, és az kell.
Tényleg jöttek, mit sem sejtve, mi pedig „Éljen a haza” csataordítással ki és reájuk rohantunk. – Óriási gyõzelem. – Õk fejvesztve hanyatt-homlok lerohantak, csak hogy szabaduljanak az ütlegektõl. – És most jön a gyerek tudatlan kegyetlensége. – Az egyik futás közben megbotlott, és elvágódott, ezt körülfogta a csapat, és a gyõzelmi mámorban elõkerültek a gumipuskák [csúzlik], elõkerült só és – megsóztuk. – Csak mikor kínlódva nyöszörgött és nem mozdult – látta a mámoros csapat, hogy itt baj van. Fegyverszünet köttetett, és átadtuk a szegény fiút. A ki hetekig feküdt a sózásból kifolyólag. –
Csakhogy most jött az igazi. A szülõk feljelentettek. – A gimnázium átírt. - Átjöttek megbeszélni a bûnügyet.
A 40 fõs csapat a tanáriba lett behívva. – Ott volt az egész tanári kar, a szolgák, a közepén az igazgató úrral. –Aki menydörgésszerûen szórta reánk a válogatott jelzõket, aposztrofálva bennünket és viselkedésünket. Elvetemült gondolkozásunkat stb. a végén azzal befejezve, hogy ilyen gonosz lelketlen csirkefogókra nincs szüksége a társadalomnak, és mi mind ki leszünk csapva. –
Elképzelhetetlen, hogy milyen volt a hatás. – Lesújtva, kétségbe esve távoztunk azzal a szent meggyõzõdéssel, hogy ez így van jól, mert mi tényleg, ezek után - mivel csak most tértünk észre - ezt mind megérdemeljük. – Osztálytársaink nem mertek beszélni velünk. – Mindenki kikerült. – Mivel mi vagyunk a legelvetemültebb Rózsa Sándorok, akik már most bandákba tömörülnek. Mindenek voltunk, ami rossz, és csodálatos, senkinek sem jutott akkor eszébe, hogy a gyerekekben van erõ, van vágy dolgozni, tanulni, tenni, csak valakinek, egy tanárnak kéne az élére állani, és ezt a fiatal erõt kihasználva jóra nevelni – Egy angol embernek kellett jönni, aki egyszerre egy nagy világ-sereget csinált.
Baden-Powell meglátta az ifjúság vágyát, erejét és elsõ megindulásra alakult a világ cserkész csapata. –
Felszerelésünket az iskola elkobozta, a zászlót iskolai ünnepekre díszül használták, de a kardokkal nem tudtak mit csinálni. – A Tanári kar végre úgy döntött, hogy ezt odaadják a rajztanárnak, Tahy Antal festõmûvésznek, – mûterem díszül. –
Ezzel nyúlt bele a sors keze életembe. Másnap a rajz-óra alatt Tahy korrigálás alatt hozzám szól, hogy iskola után hazahozod nekem a kardokat. – Ezt hallották többen, óra után mint egy felkavart méhkas zöngött minden. Megrohantak, hogy ezt nem lehet, hogy még közülünk valaki vigye haza a keserves krajcárjainból vásárolt dolgokat. – Ezt nem lehet. –
Ez volt az én véleményem is! és mivel úgyis mindennek vége, legalább büszkén távozzunk. – Megbeszéltük, hogy iskola végén mind együtt leszünk, és lesz, ami lesz! Az iskola is hallotta ezt, és ott állt az egész csapat, mivel most valami nagy dolog fog történni. Lélegzet vissza-fojtva állottunk mind a nagy folyosón csöngetés után, és vártunk. – Mert nem mentünk el, mivel ezt végig kell csinálni.
Tahy kijött, a kardok újságpapírba csavarva. – Meglátja a tömeget, a közepén én dacosan hátul össze kulcsolt kezekkel. Ránk nézett, egy pillanatig gondolkozott, sejtve: itt készül valami. – Felém tart, mosolyogva nyújtja a kardokat – azzal: – Gyere, meg akarom mutatni a mûtermet!!
Ez ugyan kizökkentett, de azért feszesen álltam, és vártam. – Talán valami morgást, vagy közbeszólást, vagy akármi ellenkezést, hogy én is szólhassak.
De semmi, semmi – csend. –
Végre megszólal Tahy: – Hát gyere már.
Így hát indultam, és velünk az egész iskola, mintha ez mindenkinek szólt volna, és egy mûterem akkora volna, hogy oda 6 osztály is belefér.
Nem messze lakott egy régi házban, engem a kapun elõre enged, Õ is belép, utánunk a kaput bezárja. –
Nagy csalódottság lehetett odakünn.
Beléptünk egy nagy szobába, ami mûteremnek volt berendezve. De gyönyörû volt. Sok – sok kép a falon – Staffelei-eken képek – Száraz pálmák, szövetek – csoda szép volt. Olyat még nem láttam, de elképzelni sem tudtam volna. – Igaz, hogy soh’se gondoltam mûvészetre. – Mérnök – ez a valami, ezt szerettem volna, édesanyám is, ha csak szóba került, – ott volt az, hogy mibõl tanuljak.
Megengedte, hogy körülnézzek. – De sok szép volt ott: – a közepén egy elkezdett kép, a „Gyárban” Gépek, munkások, ahogy dolgoznak.
Csoda szép!!
Egyszerre azt kérdi Tahy, hogy mi akarok lenni?
Hogy mi? magam sem tudom, talán mérnök. –
Hát miért nem akarsz mûvész lenni?
Én azt hiszem, ép’ így kérdezhette volna ebben a percben: – Hogy miért nem akarok Pápa lenni. Annyira csodálatos volt. Erre soh’sem gondoltam, és így csak azt feleltem: – Hisz én nem tudok rajzolni.
Ez igaz, mondta õ, de talán ha törekednél és akarnál – talán. Próbáld meg. –
És ez csodálatos, ha vissza gondolok, hogy aki késõbb jóságos barátom volt, hogyan látta meg bennem a tehetséget, és hogyan vitt be engem mûvészetbe.
Az iskolában akkor rajzlapok után, fõleg lithografiák után tanították a rajzot. Én is kaptam mindég egy-egy fejet, de soh’sem tudtam megcsinálni. – Elkezdtem, de valahogy unalmas volt, és talán az, hogy én ezt nem tudom ilyen szépen straffirozni, már elõre elvette a kedvemet, és nem is erõlködtem, de unalomból, vagy belsõ ösztönbõl a kereten kívüli papír teli volt firkálva – lovakkal, madarakkal, háborús jelenetekkel stb.
Mindég féltem, mikor a tanár jött, mivel mindég össze szidott, hogy lusta vagyok, nem rajzolok, csak tele piszkolom a rajzpapírt, – és nézte – a piszkokat – de nem szólt semmit. Otthon pedig, nehogy mindég kelljen a könyveket bújni, és lássák, hogy dolgozom, szinte egyre firkáltam. Lefestettem az összes olajnyomatú képeinket. Nézték, dicsértek, de bennem soha nem volt egy pillanatig sem az az érzés, hogy ez mûvészetnek induló érzés, vagy hogy én mûvész szeretnék lenni. –
Szerettem vele foglalkozni, de mindég az volt a meggyõzõdésem, hogy nem tudok. – Bámultam azokat a fiúkat, akik olyan szépen meg tudták csinálni a lap-mintájukat, amit én soh’sem fogok tudni. Csak késõbb jöttem reá, talán mégis volt valami, – mivel azok az osztálytársaim, akiknek tehetségüket bámultam, mindég engem kérdeztek, hogy jó-e? Elhívtak haza magukhoz, hogy csináltak otthon rajzokat, nézzem meg. –
Elmentem, és rém büszke voltam, hogy tõlem kérdezik, – de én nem hívtam senkit, nem is szóltam, hogy én festek, – mert szégyelltem, hogy kinevetnek, mivel ez csak olyan kleksznis volt. – Hisz otthon is mondták, hogy jó, de miért nincs ez szépen kidolgozva.
Így tehát ne vegye rossz néven senki még ma sem, ha ezzel a terheltségemmel még ma is mûködöm.
Ennek az elsõ mûterem-látogatásomnak az lett a vége, hogy a szünidõre Strobl Alajoshoz ajánlott be Tahy - beszélve édesapámmal - szobrász inasnak.

Tahy úgy látszik, édesapámmal is beszélt, mivel egy nap édesapám hazajött, és arról beszélt, hogy most jött el a Várbazár elõtt, ahol Strobl mûterme volt. – Ott óriási néptömeg állt, és várta Nathalie szerb királyné jövetelét, akit Strobl mintász.
Ez persze buzdításképen lett elmondva, de én reám semmi hatással nem volt, mivel a Király vagy Királyné olyan távolságot jelentett, amit én felfogni sem tudtam. Nagy dolog volt: - kapitány, õrnagy és a legeslegmagasabb rang az ezredes. – Ezt ismertem a kaszárnyából, – de azon felüli nagyságok csak képzeleti tünemények voltak. Ha a tábornokról esett szó, ez a mi szemünkben már csak mesebeli alaknak tûnt.
Igaz, hogy akkoriban a tekintélytisztelet egész más volt, és oly távolságot és oly elérhetetlen valamit jelentett, hogy bizonyos felfogásban már nem is érdeklõdtek odáig. És ha a régebbi idõket összehasonlítom a maiakkal, óriási csodálkozással szemlélem azt a változást, amit nálunk a háború utáni forradalom, de fõleg a kommün idézett elõ – az emberek egy csapásra megváltoztak: nincs tekintély és nincs elérhetetlen magasság.
Azt pedig leírni nem tudom, hogy milyen érzés volt, mikor édesapámmal elmentem Strobl mûtermébe. - Fogalmam sem volt, hogy ez van, – ez csupa bûvészet. Soh’sem gondoltam erre, hisz nem is tudtam, hogy egyáltalán a szobrászat egy foglakozás. – Tahy látta meg bennem, és beszélve apámmal, õ vitt oda – az õ bünéért áldja meg az Isten !!

Szobrász inas lettem, amint mondom soh’sem foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy az is lehetnék, nem érdekelt akkoriban még az sem, hogy a szobrok hogy készülnek, és egyszerre itt vagyok, hogy esetleg ez lesz életem foglalkozása, és az én hivatásom.
Esetleg - : mivel akkor 13 éves múltam … … és a szünidõre próba képen felvéve.
Az életrajzokból tudom, hogy mindég úgy írják, hogy már gyermekkorában az vagy ez akart lenni. Hogy milyen kitartással és céltudatossággal dolgozott az illetõ, hogy azt vagy ezt elérje . – Úgy érzem, talán az érdekesség úgy diktálná, hogy így kéne írnom, vagy talán úgy kéne lenni – sajnos az igazság nálam az, hogy soh’sem gondoltam mûvészetre, csak úgy idõtöltés képen festettem, vagy rajzoltam teli a rajzpapírom kereten kívül esõ részeit.
Önvallomás képen tartozom továbbá azzal is, hogy még a Stroblnál eltöltött egy év alatt is soh’sem volt bennem az az érzés, hogy én is mûvész leszek, vagy lehetek, mindég azzal dolgoztam, hogy valószínûleg – olyanféle segéd leszek, aki a nagy mester mellett dolgozhat, vagy annak munkáit márványban kivitelezi.
Nem firtatom, hogy jó-e, vagy nem, ha ez az érzés dominálja egy fiatal tehetségnek a lelkét? De úgy érzem, mindenesetre jobb, mint az, amit ma látunk, hogy akármilyen fiatal kezdõ szárnypróbálgatásaival – dicsõséget hirdet Önön magának, – és új irányról beszélve minden egyebet lekicsinyel. – Nem hiszem, hogy õszintén csinálják, de semmi esetre sem a tehetségesebbek; csak úgy látszik, hogy a nehéz viszonyokban való érvényesülés, mint életösztön követeli ezt a mostani emberektõl. Tanulás nincs - mindenki már mint nagy mûvész és csoda tehetség kezdi pályáját, már pedig a múlt mutatja, hogy a legnagyobb tehetségek csak hosszabb, komoly tanulmányok után mutathatták és alkothatták mindazt, ami maradandó és örök csodálat tárgya. –
Sajnálom azt a sok fiatal lelkesedõ és tehetséges elemet, aki így kezdi, és majd késõbb fogja belátni, hogy milyen mulasztásokat kell pótolnia, ha erre még egyáltalán alkalma és ereje lesz. –
Szóval Stróbl Tahynak azt mondta, hogy 2 hónapi próbára vesz fel, és ha tehetséget lát, a továbbiakról majd beszélnek. Amilyen könnyen, sõt nemtörõdömséggel jöttem, 2 hónap múlva alig vártam az ítéletet, amit kimondanak rólam, mivel ez alatt nagy változáson mentem át. Szívszorongva gyönyörûséggel néztem a dolgokat. Áhítattal, szeretettel néztem, néztem a Mester munkáit, bámultam a márványfaragás csodálatos teremtését.
Az élet így gyönyörû volt. - Gipszeket kopíroztam és régi mesterek rajzait. - Közben Moretti márvány faragásaiban segédkezhettem. – Strobl kijelentette, hogy van tehetségem, ne iratkozzam be iskolába, õ ott tart és legyek szobrász . – Cirka egy évig voltam Strobl várbazári mûtermében, amikor beíratott az Országos Iparmûvészeti iskolába – Mátray Lajos tanárhoz. Id. Mátray Lajos kiváló és felejthetetlenül nagyszerû tanár vezetése alatt végeztem az Iparmûvészeti iskolát 4 év alatt.
Az iskola akkor még nagyon kezdetleges volt, egy Izabella utcai bérházban volt elhelyezve, a lakószobák voltak a mûtermek. – Minden szûk volt. – Akkor kezdõdött Magyarországon a mûvészi érdeklõdés és csodálatos fellendülés. – Így tehát új szakmai kiképzésre volt alkalom az iskolában, és rengeteg jelentkezõ volt. – Festészet, szobrászat, rézkarc, és fémmûvesek. –
A tanári kar kitûnõ volt, bár egyik sem hihette, hogy valaha tanárja lesz egy mûvészi iskolának. – Hazánk hirtelen kulturális föllendülésébõl kifolyólag vetõdött fel a kérdés, hogy nem kéne-e egy ilyen iskolát, - mint amilyenek külföldön már voltak, - itt is megcsinálni. Trefort miniszter megértette, és próbaképen bérelték az Izabella utcai házat. Egy-egy lakás volt egy szak iskolája, a földszinten a dekoratív szobrászat, egy utcai szoba az idõsebb osztályoknak, udvari szoba a kezdõknek. – Elég sötét helyiségekkel, szûk utcában, szûk udvarban, kis lakás ablakokkal, egy szûk, sötét udvari konyha volt a gipsz-öntöde, jellemzésül: a legfényesebb napon is egész nap egy gázláng mellett lehetett csak dolgozni –
Tanári kart sem lehetett nagyon válogatni, hisz nem volt sok ember, aki magyar nyelven tanítani tudott volna. –
Mátray fafaragó volt külföldön. Feichtinger templom-festõ volt. Herpkának egy kis üzlete volt. Doby rézkarcos tanár. Schiketanz, építész bizony alig tudott magyarul.
Eleinte természet utáni fej, vagy akt rajzolás nem létezett, csak késõbb vezették be.
És mégis szerencsés választás volt, mivel a tanárok szakemberek voltak, szaktudással és nagy szeretettel fogtak hozzá az iskola kiépítéséhez. Igazgatója nem volt külön az iskolának, a Képzõmûvészeti Fõiskola igazgatóját, Keleti Gusztávot bízták meg, hogy vezesse addig az iskolát, míg ez kialakul, –
Az iskola rohamosan fejlõdött, a Kemnitzer, mai Hegedûs Sándor utcába tették át az iskolát, és mivel legnagyobb fejlõdést a szobrászati szakosztály bizonyította, ennek külön mûtermet béreltek a Rózsa utcában, Izsó Miklós volt mûtermében – Ékítményes rajz, stíl-tan és építészeti rajzóra, mértan a Kemnitzer utcai iskolában. – Anatómiára aki akart [nem volt kötelezõ] a fõiskolára Székely Bertalan elõadásaira lehetett elmenni.
Gyönyörû 4 év volt teli lelkesedéssel, törekvéssel és nagy szorgalommal. – De nem is lehetett másképp. – Mátray komolyan vette a dolgot. Szigorú volt, aki nem dolgozott, vagy nem mutatott elõmenetelt, haladást, azzal kíméletlen, sõt gorombán bánt, és mielõbb kitette – de mindég igazságos volt.
Mikor a mi negyedik évfolyamunk végzett, csinálta Mátray az elsõ szakosztályi kiállítást a Rózsa-utcai mûteremben. – Nagy feltûnést keltett. –A készülõ munkák agyagban, a jobbak kisebb gipszben; fafaragási munkák, sõt márvány-faragás is volt kiállítva. - A sajtó gyönyörûen foglalkozott a kiállítással. – Csáky Albin miniszter is eljött nagy kísérettel. - Rengeteg látogató, 8 napon keresztül mi voltunk a vezetõk. – Újszerû volt, és nagy meglepetést keltett.
Én egy életnagyságú kútcsoportot mintáztam, Nereide-frizt . Hát mit tagadjam, kezdetleges kompozíció, még nem voltam 18 éves. – Élõ modell nem volt megengedve, de nagyszerû tanárom, hogy segítségemre legyen, kivételesen megengedte, hogy az akt tanulmányokat az õ szobájában csinálhassam.
A rengeteg látogató között volt Hültl Tivadar porcellán gyáros, akinek úgy látszik, munkáim nagyon tetszettek. - Beszélhetett Mátray Tanárral, behívattak a Tanár szobájába, és legnagyobb meglepetésemre a következõ ajánlatot tette: Jöjjek hozzá, én leszek a szobrászati osztály igazgatója, 100 frt fizetés, lakás, fûtés, világítás.
Késõbb hallottam, hogy nem budapesti gyárba, hanem egy csehországi gyár részére szólt az ajánlat.
Otthon elmondtam az ajánlatot, és boldogok voltunk, – 19-dik évemben voltam és igazgató – ?
Négy napig tartott a boldogság. – Akkor találkoztam dr. Sonnenfeld Zsigmond Tanárral, a Pester Lloyd mûvészi kritikusával a Deák szobor elõtt. Õ a Lloydban egy tárca-cikket írt, ahol külön velem foglalkozott. – Mikor megláttam, jutott eszembe, hogy ezt illenék megköszönni, – megtettem. Akkor azt kérdezte, hogy most mit fogok csinálni. – Büszkén mondtam, hogy igazgató leszek. –
Elõre bocsátom, hogy a kiállítással minden újság hosszadalmasan foglalkozott, és valahogy mindenütt külön kiemeltek engem. Sõt emlékszem, hogy Fenyvessy Ferenc a Függetlenségben szintén tárca-cikk keretében írt rólam.
Sonnenfeld reám nézett, vissza lépett, és ma is látom magam elõtt, megdöbbenve nézett reám, – mint késõbb elmondta, - megdöbbent, és azt hitte, hogy megzavarodtam, a fejembe szállt a sok dicsõség. – Midõn megtudta, hogy mirõl van szó, másnapra 9 órára oda rendelt a kiállításra azzal, hogy szóljak Mátray Tanárnak, legyen szíves õt ott megvárni. 9 órakor kijöttek a tanári szobából, reám támadtak, hogy nekem tovább kell tanulni, és semmiféle állást nem vállalhatok. Azt feleltem: hisz Mátray Tanár mutatott be Hütlnek, - azt mondta igen, mivel tudja, hogy szegény családból származom, azt akarta, hogy legyen mindjárt keresetem. De meggyõzõdése, hogy nem maradok ott. Közben már megjött Csáky Albin minisztertõl az ígéret, hogy kapok ösztöndíjat, most pedig Sonnenfeld dr. úr is azzal jött, hogy szerez ösztöndíjat, és a bécsi akadémiára kell mennem.
Vége volt a boldogságnak, és az elképzelt igazgatói pozíciónak. – Elmentem Wienbe az Akademiára Hellmerhez. –
Ez a négy napi kerámiai elõkészület megmaradt végig bennem. Az Akademia szabad idejében Rosenthalnak dolgoztam Bécsben. – Sokat foglalkoztam kerámiával, 1913-ban így lettem az Állami Kerámiai mûhely vezetõje, volt külön gyáram. – Sok-sok keserû tapasztalattal, de azért még sok-sok boldog órát köszönhetek a kemencénél eltöltött idõnek. –
Így kerültem egy évig Wienbe – Hellmerhez. Ez komoly iskola volt. Ott kellett volna maradnom tovább. Akkor végzett ott Fadrusz János, akkor csinálta a Krisztus-feszületet, és ott végzett Jankovics Gyula a Liba-tolvaj címû szobrával. – Ott volt már akkor Telcs Ede is.
Egy évi ott tartózkodás után, amidõn haza jöttem, meglátogattam Strobl Alajost, akinek akkor készült el Epreskerti Szobrászati Mester-iskola címen a mûterme. Õ szólított fel, hogy jöjjek hozzá az iskolába. – Amit megtettem örömmel. –
Ma is még sajnálom. –
Strobl egy kitûnõ ember volt. – Nagy és lelkes mûvész, egy örökké rajongó lélek. Munkáit és munkálkodását mindég a legnagyobb csodálattal néztük. – De ma átgondolva a dolgot, minden megadatott neki, de az iskolát, mint ilyent, azt nem érezte. – Teli volt ideákkal: a kert, az épület díszítése. – Hó szobrokat csinálni, mûvész csínyeket rendezni, ezt szuggerálta belénk a legnagyobb lelkesedéssel. – Õ fáradhatatlanul dolgozott, de azt, hogy az ifjúságot hogyan kell a munkába elmélyíteni, az nem adatott meg neki. Komoly tanulmányokat nem tudtunk csinálni, lehet hogy ennek fõ oka az volt, hogy büdzsében nem volt modellre pénz, és így egyre terveztünk, és kertet, házat díszítettünk.
A Rákászfiú szobrot is csak úgy tudtam megcsinálni, hogy nyáron, amikor õ birtokára, Királylehotára ment, fogtam egy gyereket, és az alatt csináltam a szobrot, úgy, hogy amikor visszajött, már majdnem készen volt a „csibész”, erre keresztelte az iskola. – Ez volt az egyetlen tanulmány szobrom, amit két év alatt tudtam csinálni . De – erre sem adott modell-pénzt az iskola. –
Sajnos, a többiek is csak úgy voltak: Füredy-Markup, Abt Sándor, Stoklász József, Damkó tanulmány szobrokhoz ott nem jutottak.
A Rákász szobrom nagyon tetszett, sõt Keleti Gusztáv igazgatónak külön bemutatott Strobl. – A Mûcsarnokban kiállítva, megkaptam a Nadányi díjat.A székesfõváros pedig megvette, és bronzba önttette. – Sõt rendelt hozzá egy pendente-t, a Kacsás leányt, a melyik most a Gellért fürdõ – Pezsgõ fürdõ bazinjánál áll. –

Megint újabb probléma elé kerültem, most mit csináljak – Szerencsére megint ösztöndíjat kaptam, és Párisba mehettem. „Páris” ez volt minden fiatal mûvésznek vágy álma, és joggal. - Bátran állítom, hogy a 1890-es évek voltak a modern mûvészet és francia mûvészet legnagyobb kora. - A mûvészek: Barios, San Marceau, Falguere, Mercie, Fremier, az újítók Puvis de Savagna és Rodin.
A gyönyörûség és kétségbe ejtés vetekedtek bennem. – Gyönyörûség ezeket látni, és a tehetetlen kétségbe ejtés, hogy ezeket látva szobrászattal foglalkozzam.
A legszerencsétlenebb napom 2 hónapi ott létem alkalmával a Luxemburg múzeum újra átrendezett megnyitása volt. A remekmûvek e gyûjteménye olyan hatással volt reám, hogy görcsös sírásra fakadtam. – Ne vegye senki túlzásnak, de olyan elkeseredett voltam, hogy nem tudtam mihez fogni. – Új pályára gondoltam, de nem találtam semmit, amihez fogjak, és öngyilkossági gondolatokkal vergõdtem. – Ezt természetesen csak fiatal mûvész, vagy Önön magában csalódott mûvész érti meg …
Én mindég megértettem, ha mûvész ember öngyilkos lett, vagy az ivás mámorában keresett menekülést. –
Kétségbeesésembõl nem találtam kiutat, nem tudtam mihez fogni, csak dolgoztam, nem törõdve semmivel, - nem törõdtem magammal, nem beretválkoztam, nem öltözködtem, egész télen cipõ nélkül, hócipõben jártam, nem láttam semmit, mindég elõttem voltak e nagy mesterek utolérhetetlen nagy mûvei.
Nem tudom, megérti-e valaki, ha azt mondom, utáltam magamat, a magam tehetetlenségét, hogy ilyen pályára mentem, ahol nem boldogulhatok, vagy valamit produkálhatok.
Soh’sem gondoltam arra, hogy mûvész legyek, és most egyszerre oly elkeseredés fogott el, hogy csak azon gondolkoztam, hogy mihez fogjak, és milyen pályát kéne választani –
Akkor kaptam levelet Keleti Gusztávtól, a fõiskola igazgatójától, hogy a Mûcsarnok õszi kiállításán kiállított „Rákász” szobrom kapta a „Nadányi díjat”, és valószínûleg a fõváros fogja megvenni, és bronzba önttetni.
Elkeseredésem azért nem szûnt meg, pedig a Julien akademián elég jó dolgom volt. Puech Tanár látszólag külön foglalkozott velem. - Midõn a Salon Tavaszi tárlatára volt beküldés, Õ szólított fel, hogy küldjek be. Kiválasztotta Henry Battaile és Horthy Béla általam mintázott mellszobrát –
Nagyon jól esett, de õszintén, nem vettem komolyan, azt hittem, csak úgy mondta, hogy ezzel felrázzon, talán észre vette elkeseredésemet. – Egy héttel késõbb megint szólt, hogy benn volt a Salonban, mivel úgy tudtam, hogy Juror, de nem látta ott, hogy beküldtem volna a szobrokat. Erre már barátaim is reám szóltak, hogy rögtön be kell küldeni. – Megtörtént.
A bejelentõn ugyanis fel kell tüntetni, hogy ki kinek a tanítványa. – Talán ez is egyik oka, hogy Puech bíztatott.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor a megnyitás napján a fõfeljárattól jobbra-balra (escalier ) két márvány mellszobor mellett az én két gipszem volt felállítva, dacára, hogy csak elõször volt alkalmam kiállítani. –
Aki a Salon kiállítását látta, tudja, hogy ott teraszok alatt hosszú deszkákon százával vannak egymás mellett felállítva mellszobrok, amiket nem utasítottak vissza, és így a nevük szerepelhet. –
Sokan, fõleg mûvészek gratuláltak, pláne mikor mentiont is kaptam. – Kaptam megrendelést is: a Morin család egyike Páris leggazdagabb embereinek, 2 mellszobrot rendeltek. – Sõt késõbb Antocolszky orosz híres portrait szobrász, aki a viasz-múzeum fõembere volt, felszólított: ha akarok, eljöhetek hozzá segíteni. – Azzal bíztatott, hogy a fizetéssel meg leszek elégedve. –
Akkor a magyarok közül künn voltak: Rippl-Ronai, Karlovszky, Vaszary János, Markó Ernõ, Koroknyai Otto, Horthy Béla, Szikszay Ferencz, Nagy Zsigmond, stb.
Ma tudom, hogy künn kellett volna maradnom. Barrias, akihez Dr. Sonnenfeld vitt el, kijelentette, hogy felfogad, de nekem nem volt bizodalmam, és amikor arról értesítettek, hogy 2 figurát kaptam megrendelés- képen a Budapesti Parlament építkezéséhez, haza jöttem. –
Bemutatkoztam egy pár idõsebb szobrász-mûvésznek. – Zala azzal fogadott, hogy jöjjek hozzá dolgozni, a két figurát szabad idõben ott megcsinálhatom… Nagyon örültem, és megígértem, hogy jövök.
A sors megint másként intézkedett:
Felmentem a kultusz-minisztériumba, a hol báró Szalay Imre volt a mûvészi ügyek vezetõje, mint min. tanácsos. - Ösztöndíjam egy részét kértem kiutalni. – Kérdésére, hogy mit fogok csinálni, megmondtam, hogy Zala mester hívott segédnek, és ezt elfogadtam.
Nagyon helytelenítette, azt mondta, hogy nekem magamnak kéne megpróbálkozni, és ne menjek segédnek. – Sõt segít azzal, hogy itt a fiókjában van egy kulcs egy várbazári dupla mûteremrõl, amit László Fülöpnek tartottak fenn egy éve, de László nem jelentkezik. – Nagy meglepetésemre kiveszi a kulcsot azzal, menjek át, és kezdjek magam munkálkodni. – Sok szerencsét!
Vaszary Jánossal jöttünk együtt haza Párisból, mindennap találkoztunk, elmondtam, hogy mi történt velem délelõtt, de mivel nincs pénzem, sem munkám, hogy két helyiséget használhassak, az egyiket átengedem neki, míg talál mûtermet. – Boldogan elfogadta, és bevonultunk a Várbazárba. –
Ott festette a Hazatérõket, a Zöld Madonnát, és a Forrás címû képeket, stb. –
Azaz elkezdtünk dolgozni, és berendezkedni. Egyikünknek sem volt semmije. Szomszédunk volt Fadrusz János, a kinek 3 mûterme volt a Várbazárban. – Akkor csinálta a pozsonyi Mária-Terézia szobrot, segédei két bécsi kollégája: Hayda és Kroncziányi.
Sokan jöttek hozzánk, és nézték szárnypróbálgatásainkat, Fadruszon kívül Donáth, Bezerédi Gyula, Rippl akkor jött haza, és majdnem mindég ott volt nálunk, neki sem volt mûterme, és nálunk csinált kis pasztelleket eladásra. Olgyai Ferenc, Mihalik Dániel, késõbb Feszty Árpád . –
Nagyon szép délutánok voltak, mûvészi vitákkal. – Mit kéne csinálni, hogy kell elindulni. - Modern mûvészet kell. - Irányt kéne teremteni. – Mi mûvészeti felfrissítésrõl álmodtunk. – Feszty mûvészi politikáról beszélt, és buzgólkodott.
Akkor csináltam Éva szobromat, és Ádám-Évát, egy nagy bronzfa alatt, amit egyúttal világító almákkal láttam el, mindkettõt a Szépmûvészeti Múzeum vette meg.
Akkor jött Donáth, hogy akarok-e megrendelést? Nála rendelt Freund építész a fiumei Adria palotára 8 figurának modellt, amit Fiumében faragtat majd kõbe, de Õ ezt nem vállalja, mivel csak 200 forintot fizet darabonként, ha vállalom, átadja. Freund eljött, a vázlatok tetszettek, és volt megrendelésem. – Ugyanakkor építette az Angol-Magyar Bank épületét, ott 2 csoportról volt szó, ezt is nekem adta 3600 forint összeggel. –
Fadrusz a Naphegyen épített, és így az egyik felszabadult mûtermet Vaszary kapta. – Most már pénzem is volt, berendezkedhettem. – Sõt a márványba faragott Éva szobromat a kiállításon elõbb a Mûbarátok akarták megvenni 1000 forintért a Múzeumnak, de Telepy Károly jóakaróm azt mondta, ne adjam, õ tudja, hogy az Állam is meg akarja venni, ez többet ad. - Tényleg kaptam 2000 forintot. – Mellszobrokat csináltam, kiállítottam. Tetszettek, mert kaptam megrendeléseket. – Sõt, és ezt külön kell felemlíteni, mûvész kollégáim ajánlottak – és segítettek. – Talán más idõ volt. –
Szép volt, dolgozhattam, csak magammal nem voltam megelégedve. – Mást kellett volna csinálni. – Visszavonulni, és csak a tiszta mûvészetnek élni, de nem lehetett, divatban voltam. – Ekkor volt, hogy a német császár Budapestre jött, és elhangzott a híres beszéd, amire Ferenc József áldott jó királyunk elhatározta, hogy 10 szobrot csináltat Budapestnek. –
Ki lettek osztva, Sennyei, Róna, Vastag, Bezerédy, Jankovics, Holló, Donáth, a nyolcadikra én kaptam meghívást Bánffy miniszterelnökhöz egy vasárnap délután.
A szokás elõdeimnél az volt, hogy megkérdezték az illetõt, hogy melyiket akarja, választhatott. – Én is úgy mentem, hogy megmondja, mi van, és választhatok. –
Boldogan mentem fel a várba, hogy kapok egy nyilvános szobrot, amirõl soh’sem álmodtam. –
Bánffy báró miniszterelnök nagyon érdekes ember volt, határozott fellépéssel és kijelentésekkel – Nagy megilletõdéssel léptem be, elõször leszek egy miniszterelnökkel szemben. –
A miniszterelnök azzal fogadott: azért hívattam, hogy a 10 szobor egyikét megtárgyaljuk. – de mindjárt kijelentem, hogy Ön fogja csinálni az Anonymus szobrot. –
Amilyen szépnek ígérkezett ez a fogadás, úgy esett össze egyszerre minden.
Tudtam, mivel mûvész körökben beszéltek is róla: Anonymus szobrát senki sem akarta – mivel semmi adat, sem kiinduló pont nem volt hozzá. –
Mondom is rögtön: nagyon hálás vagyok Kegyelmes uram a kitüntetõ megbízásért, de tudtommal úgy volt, hogy a mûvészek választhattak.
Erre Bánffy azt felelte: - Igen, ez volt, de mivel az Anonymustól mindenki fázott, a miniszter-tanács elhatározta. hogy Ön a legfiatalabb mûvész, ezt Önnek adja, hogy oldja meg. –
Továbbá elhatároztam, hogy ezért 20.000 forintot kap, készen. –
Elhatároztuk, hogy a helye a Krisztina-városi vároldalon a vár alatti falnál lesz, szóba került, hogy kút megoldással is csinálhatja.
Egyszerre elhomályosult elõttem minden, láttam a sötétséget, hogy õk sem bíznak, és ott kívánják eldugni, ahol egy nagy bokros terület volt, út még ma sem vezet oda, pedig ott áll ma elõl a Tüzér emlékem. –
Elkeseredésemben akasztófa-humorral a következõket mondtam:
- Kegyelmes Uram! Azzal kegyeskedett kezdeni, hogy azért hivatott, hogy a 10 szobor egyikét megtárgyaljuk.
De rögtön kimondta, hogy én csinálom az Anonymus szobrát, kapok érte 20.000 forintot, pedig azt sem tudom, hogy hogyan kell ezt megoldani, még kevésbé, hogy ha megoldást találok, milyen összegbe kerül. –
Továbbá a leghatározottabban meg méltóztatott adni a helyet.
Szabadna tudnom, ezek után mi a megbeszélendõk tárgya? mi az, amiben Kegyelmes Uram véleményemre kíváncsi?
Reám néz, egyszerre felnevet. - Ez jó! - mondja, - iszik feketét? Van egy kis idõm, üljön le.
Megkínált kávéval, konyakkal. A kávét köszönettel elfogadtam, konyakot nem, féltem, de Õ egymás után többször töltött magának. –
2 óra hosszat ültem ott, a szoborról több szó nem esett. – Annál érdekesebb volt, a miket beszélt. – Amint mondtam, vasárnap délután volt, úgy látszik, ideje volt, és sikerekben dús idõszaka volt ez Bánffynak. - Elkezdett beszélni a kiállításról, a német császárról, Rudolfról, aki a császár fiatalkori barátja volt. – Én pedig ültem, hallgatom egy szerencsés kezû ember mintegy magának felidézõ vissza- emlékezéseit.
Csodás délután ez mindmáig az emlékeimbõl. – Midõn szürkülni kezdett, alázatosan megköszönve búcsúzásra felálltam.
Erre mondta Bánffy: Hallja fiatal ember, nekem ma jó kedvem volt, és beszéltem magának, mert tetszett nekem, de ha ebbõl egy szó kerül ki, akkor baj lesz! Érti!
Nagy boldogan, de mûvészileg gond-terhelten távoztam.
Ez volt báró Bánffy Dezsõ!!! -

Életemnek egy nehéz korszaka következett mostan. 24 éves voltam, volt egy szép megrendelésem, és nem tudtam, hogy hogyan kezdjem el. - Semmi adat, semmi támpont.
Elkezdtem tanulni történelmet, elolvastam mindent, ami a múltról szólt. - Kerestem a Múzeum könyvtárában lehetõséget, sokat tárgyaltam Dr. Sebestyén Gyula múzeumi igazgatóval, aki foglalkozott a kérdéssel, sõt írt egy könyvet Anonymusról, aminek egyik példányát nekem adta, de adatot, hogy ebbõl plasztikus emlékmûvet lehessen csinálni, nem találtam, nem kaptam. – Soh’sem voltam jó alvó, de ebben az idõben pláne nem aludtam, mindég olvastam, tanultam, kerestem, mikor aztán nem kaptam már semmi újabb adatot, amit még át kéne nézni, megakadtam. Rémséges állapot a tehetetlenség, mikor az ember nem tudja, hogyan kezdjen el valamit, mibõl induljon ki. –
Bezárkóztam, hosszú ideig töprengtem azokon a dolgokon, amik rendelkezésemre állottak, amiket olvastam, és megtanultam. Végre abban állapodtam meg, hogy az akkori korban csak a papok foglalkoztak betûvetéssel, hisz a királyok is a tanulmányaim alapján csak a nevüket tudták leírni. – Meg kellett állapodnom abban, hogy a Gloriosissimi Belae regis notarius csak pap, vagy szerzetes lehetett. – De ha már leírta, és mivel semmi más írás nem maradt fenn, honnét vette az adatokat, mivel Õ sem hivatkozik más irományokra – Gondoltam néphagyományokra, megmaradt hõskölteményekre, igricek dalaira. – Csináltam vázlatokat, ahol egy papi ruhás alak hallgatja egy igric dalait. – De milyen lehetett az, aki hallgatja? Milyen volt papi, vagy szerzetesi ruhája? Hogy nézhetett ki? Semmi adat, még a neve sincs meg sehol, már pedig ez könnyebben marad meg, mint egy személy-leírás. –
Elhagytam minden mellékest és csak az alakra fektettem súlyt, régi olasz, latin leírások alapján az akkori papi öltözékre.
Törekedtem az arcot homályba burkolni, és az alakkal kifejezni, amit gondoltam, misztikussá tenni azt, mi titok volt, és marad, a történelmi Gesta Hungarorummal a kézben –
A vázlat elkészült, bejelentettem hogy nézzék meg.
Délelõtt bejött Fadrusz, aki a bizottság tagja volt. Nézte – nézte, egyszerre megfordult, és szó nélkül kiment. Bántott a dolog, de nem tudtam mire vélni eljárását –
Délután jött a kiküldött bizottság. Elnöke báró Podmaniczky Frigyes, tagok Hauszmann Alajos, báró Forster Gyula, Romy Béla miniszter-elnökségi államtitkár, Strobl Alajos Tanár és a közmunkatanács két építésze, nevükben már nem vagyok biztos. – Zala, Fadrusz nem jött. –
Nézték, és várták, hogy Strobl, mint elõadó elmondja véleményét. –
El is kezdte, lesújtó volt, és máig is az. Azzal kezdte, hogy egészen rossz! Sem mint szobor, sem felfogásában nem lehet elfogadni, – mint szobor, azért rossz, mivel a kompozíciónak vannak szabályai, és azzal kezdte, hogy ezeket, mint tanárom, Õ magyarázta is. Ezek pedig a háromszögben, gúlában vagy kúpban való elhelyezés, ezek olyan törvények, a melyektõl eltérni nem szabad. - Itt pedig egy egyoldalú elhelyezés van, ahol a pad kiesik a kompozícióból. – Így tehát nem jó.
Felfogásban pedig egész téves, mivel mi sem Attila sem Árpád, sem Szt. István, és így tovább, arcképeit nem ismerjük, de mégis a mûvész feladata, hogy egy olyan fejet teremtsen, ami a köztudatban elfogadható.
Itt is ezt kellett volna csinálni, hogy egy olyan fejet találni, amit a köztudat ennek a nagy tudós írónak elfogadhatott volna.
Az antik szobrászatban nem találunk, sem a reneszánszban rébuszokat, a tiszta és érthetõ formák a szobrászat alaptörvényei.
Ezeket magyarázta hosszabban, és a bizottság láthatóan helyeselte ezt a nézetet.
Sõt átvették a szót, és magyarázták, hogy csináljak egy piramisban elhelyezhetõ tervet, ha már ülve akarom a szobrot megoldani, és csináljak, keressek egy olyan fejet, ami egy komoly gondolkozó tudósnak megfelel, de a kámzsát okvetlenül tüntessem el. –
Lesújtó volt minden szavuk, és érthetetlenül álltam, nem is várták, hogy magyarázzam a magam elgondolását, hanem mint Szentírást magyarázták, hogy ezt csak így lehet.
Ebben a kétségbe ejtõ helyzetben, midõn ott álltam mintegy leforrázva, nyílt az ajtó, és benyit Fadrusz!
Körülnéz a nagy csendben, és maga modorában nevetve azt kérdi: – miért van itt ilyen gyász hangulat, mi történt?
Strobl újra elmagyarázza, hogy a szobor rossz, és nem fogadják el. – Fadrusz körülnéz, és látja az egyhangú helyeslést. –
Itt le kéne írni Fadrusz Jánost, ezt a nagy darab, tetõtõl talpig férfias megjelenést hullámos hajú nagy fejével, szép nagy homlokával, egy kicsit kifelé bandzsító, de nagy intelligenciától sugárzó nézésével, – csodálatos szuggesztív egyéniségével – mindig mosolygós, sõt kacagó elõadási modorával, de amelyik ép oly gyorsan megváltozott, és megbõszült bikává változott át. –
Ez játszódott le ez alkalommal is itt. –
Körülnéz, és mosolyogva azt mondja, meg vagytok õrülve, ez rossz? és mikor újból mondják, hogy igen, és így nem fogadják el, – egyszeriben megváltozik, bömbölve neki esik Stroblnak.
Tudod, mi ez, majd megmondom, és akkor megértitek.
Délelõtt itt voltam ennél a fiúnál, és megnéztem mit csinált. Néztem, és most bevallom: dühös lettem, hogy hogyan jutott eszébe ennek a kölyöknek, hogy ezt csinálja. – Nem szóltam semmit, nehogy elbizakodjék, felizgulva elmentem, és azóta a Duna-parton rohanászok, nem tagadom egy kis mûvészi irigységgel, hogy honnét vette ezt, – mert tudjátok hogy mi ez? Modern mûvészetrõl beszélnek most mindenfelé – újat keresnek mindenütt. - Más kell, és ez a kölyök reá talált egy ilyenre, ha meg is tudja csinálni, ez lesz az egyik talpköve ennek az új modern mûvészetnek. – Értitek? és így nézzétek ezt a dolgot! – Ezzel kiszaladt, becsapva maga után az ajtót. –
Nagy csend. – Ülnek, állnak és maguk elé néznek. Percekig hallgatás. – Ott állok én is meghatva a hallottaktól, várva most mi lesz. – Várunk, döbbenetes csend. – Úgy érezhette mindenki, hogy valakinek még is kéne szólni, és a dolgot megoldani. –
Már nagyon kellemetlen volt a síri csend, de senki sem mert szólni. – Végre mozgolódás, és akkor megszólal Strobl. –
Hát Fadrusznak nincs igaza, mert mégis meg kell oldani a dolgot, hogy lássuk, ki ül ottan. Ismételte, hogy olyan alakot kell csinálni, akit a közérzés elfogad olyannak, aki ilyet írhatott, hivatkozva arra, hogy régi vezéreinkrõl és királyainkról már sokszor kellett szobrot csinálni, akikrõl nincs portré, stb, stb.
Szavai nem voltak meggyõzõdéssel elmondva, és nem is hatottak meggyõzõen, de azért mégis helyeslõleg bólogattak. –
Megint csend. –
Megszólal br. Podmaniczky, mint elnök. – Kérem, hallotta a határozatot, amely szerint az itt hallottak után, ezeket az utasításokat betartva – új mintát kell csinálni. – Ha ez meglesz, bejelenti és újra eljövünk.
Csend … ülve is maradtak, és vártak hogy feleljek. – És most olyan történt, amit magyarázni nem tudok. – 24 éves voltam, talán a sok tanulástól és munkától elfáradva, az izgalmaktól az idegeim felmondták a szolgálatot, – de talán az is, hogy mint fiatal ember nem tudtam magam fékezni, mert úgy éreztem, ez nem igazságos.
Elhomályosodott elõttem minden, elfelejtettem hogy a mûvészi irányítás e kornak a legnagyobb urai állnak elõttem – és kitörtem. –
Hát igen Uraim! Én hónapokig kerestem, tanultam, törtem magam azzal, hogy hogyan kéne ezt a rejtelmes dolgot megoldani. Hosszú kutatás után úgy éreztem, hogy úgy is, mint mostanig senki, én legkevésbé tudom ezt a titkot megoldani. – Így tehát úgy kellett határozni, hogy olyat kell csinálni, ami titokzatos marad, és meghagyja azt a miszticizmust, ami mostanáig az ismeretlent és névtelent körülveszi. – Ezt próbáltam megoldani. – De – ha az Urak jobban tudják, úgy készségesen állok rendelkezésükre, adják írásba, hogy milyen volt és ki volt Anonymus? Hogy nézett ki? ha a nevét nem is tudják –csupasz arcú vagy szakállas volt-e? nem bánom, akár milyennek írják le, én megcsinálom, mondják meg, császár, napoleon szakállú vagy pödrött bajusza volt-e? Nem bánom, monoklit teszek a szemébe – de írják le, én megcsinálom, csak a talapzatra oda írom a nevekkel együtt, hogy az Urak utasítására készült. –
Izgatottságomban nem tudtam, mit mondok, és tovább kifakadtam: - Nem Uraim, tévedtem!
Nem csinálom! – Kaptam elõleget, egy részét elköltöttem, ami megvan, vissza adom, ami hiányzik, elég fiatal vagyok, hogy még kereshessek, és dolgozni fogok, hogy mielõbb meglegyen a hiányzó összeg, és becsületesen vissza fizetem. - De ezt az õrületet nem csinálom! – Köszönöm!!!
Láttam, hogy õrületet csinálok, láttam a komoly és elõkelõ urak megdöbbenését, de valami ördög szállt meg, nem tudtam abbahagyni.
Erre felkeltek, szó nélkül, búcsú nélkül, anélkül, hogy reám néztek volna. elmentek!
Ott álltam rémülettel magam elé nézve, úgy éreztem, ez minden munkálkodásom vége. Fiatalon jutottam egy szép megbízatáshoz, és ez ilyen csúfosan összeomlott. – Éreztem, hogy túlléptem a határt, de nem tudtam segíteni magamon, nem tudtam hallgatni. – Idegeim túl voltak csigázva. –
A szomszéd kollégáim, barátaim, mindjárt bejöttek, mivel a Várbazárban egymás mûtermébe ajtók nyíltak, és minden hangos szót át lehetett hallani.
Vigasztaltak, igazat adtak, hogy úgy kellett beszélni, én pedig õszinte legyek. Érezve, hogy talán igazam volt, még is szégyelltem magam, hogy ennyire megfeledkeztem, és bömböltem. –
Szégyelltem, mivel ez mégis más kor volt, volt tekintély-tisztelet, volt felsõbbség. –
Kétségbe esve ültem, és néztem magam elé. – Hát most mit? Más munkám nem volt, mivel csak erre készültem. – Újra szobor megrendelést alig fogok kapni, mivel ép’ ezek az Urak intézik a dolgokat, õ tõlük nem remélhetek többé segítséget, sõt természetesen mindenütt elmondják, hogy mi történt, és így elintézett ember vagyok. Sötét lett, mindenki elment, ott ültem kétségbe esve. – Kiút nincs. – A sötétség a bajban rémes! az ember még borzasztóbbnak látja a helyzetet.
Ott ültem magamban, már kibírhatatlan volt. és mégsem volt erõm elmenni.
Egyszerre kopognak az ajtón. – Oda vánszorgom, kinyitom. – Azt mondják, vannak még csodák, egy olyan csoda volt ez is: az ajtóban „Dr. Romy Béla államtitkár állott”. – Bejött, azzal, hogy mégis benézett, hátha itthon talál: – Mert tudja, fiatal ember, ez nem volt szép, a mit tett. – Ezt én rögtön helyben hagytam, azzal, hogy kérem, legyen kegyes a nevemben az Uraktól bocsánatot kérni, mivel érzem, hogy ezt nem szabadott volna tennem. – De ami a többit illeti, azt fenntartom, a munkáról lemondok! – Erre leült, és azt mondta, ez nem megy, – én szerzõdést kötöttem, ezt aláírtam, ebben pedig az van: én a zsûri ítélkezésének alá vetem magam, az õ kívánságaiknak alá vetem magam, és ezt teljesíteni vagyok köteles. – Ezt megváltoztatni nem lehet. – Ezt teljesíteni kell! – De különben is egy kis változás történt. Bár nagyon haragudtak, a Duna-parton tovább tanácskoztak, aminek eredménye a vélemények megoszlása: hárman Fadrusz mellett, hárman Strobl mellett szavaztak, és így 4-4 a szavazatok száma. – Õ holnap referál a miniszterelnök úrnak, és onnét kapok majd átiratot. Jóakarólag figyelmeztet, hogy ezt fogadjam el, és ne csináljak bolondságot. –
Az esetnek híre ment. Oly korban éltünk amikor a mûvészettel foglakoztak. – Mindenfelé beszéltek róla, az újságok cikkeztek az esetrõl. Sokan felkerestek, hogy lássák: mirõl van szó. –
Rövid idõn belõl megkaptam Szél Kálmán miniszterelnök leiratát. – Csodás valami. – Igaz, hogy a király 10 szobra egyikérõl volt szó, de újból hangoztatom, hogy oly korban éltünk, ahol a mûvészi problémákkal foglalkoztak. –
A leirat így szólt: (1900 aug. 28án kaptam) Elsõ részben egy kis dorgatorium ízû hang, hogy a szerzõdés értelmében én nem adhatom vissza a munkát, és a zsûri kívánságának köteles vagyok eleget tenni. – Csináljak tehát a legjobb tudásom szerint egy olyan segéd-mintát, amit a zsûri kívánt, ez kötelességem, ezt aláírásommal vállaltam. – De mivel a vélemények megoszlottak, és alkalmat akar adni, hogy a magam felfogását is bemutathassam, megengedi, hogy a zsûrinek eredetileg bemutatott mintáról is csinálhatok egy segédminta nagyságú szobrot, és hogy ezt elõmozdítsa, erre külön 1200 forintot szavazott meg, mint külön díjazást. – Azon kívül, mivel úgy látja, hogy ezen megoldásnak sok az érdeklõdõje, a zsûrit 30 tagra emeli fel, amibõl tizenötöt Õ nevez meg, tizenötöt pedig én nevezhetek meg, a névsort küldjem be, hogy a zsûrizéshez meghívást kapjanak. –
Nem hiszem, hogy történt hasonló eset, és nem hiszem, hogy egyhamar történni fog. –
Én a mûkritikusainkat és egypár kollégámat neveztem meg. – Megcsináltam a két mintát. – Egyik, ami közismert, a Szépmûvészeti Múzeumban és külföldi múzeumokban is van, és pontosan egy hasonló nagyságút, ahol a rövidebb padnak a közepén ül, hogy az elõírt sablonnak megfelelõen egy tömör kúp formájának megfeleljen. Becsület szóra állítom, hogy ezt komolyan, sõt szeretettel csináltam már most. A feje egy közismert szép fejû tudósunk, Herman Ottó után készült. Így tehát senki sem mondhatta, de nem is mondták, hogy ezt elnagyoltam, csak hogy igazamat bizonyítsam. –
Eljött a bemutatás napja, a zsûri – Strobl és Fadrusz kivételével mind eljött. Ott voltak kiváló mûvészi íróink, egyetemi tanárok és szobrász kollégáim. – Mint mûvészi esemény, életem legnagyobb, legkiválóbb napja volt. Nem volt kritika, nem volt vita, a zsûri által kívánt mintát egyhangúlag rögtön elvetették. A másikat nagy elismeréssel fogadták, sõt beszédek hangzottak el. – A háttérben a fal mellett 3 úr ült, õk nem vettek részt semmiben. Báró Podmaniczky, Hauszmann Alajos és báró Forster Gyula – úgy látszik, õk voltak, akik Strobl véleményét osztották, sejtettem ezt abból, hogy mikor ott dicsérõ kiszólások voltak, egyszerre érzem, hogy húzzák a munkakabátomat, visszanézve ott ül Podmaniczky, Hauszmann és br. Forster Gyula. - Azt mondják: - Ne hallgass oda, ez nem fontos. Lehet hogy tévedtünk. – Ülj ide mellénk, hadd õket beszélni, Te pedig csinálj egy jó szobrot. –
A másik szobrot a bizottság ott törette össze velem, nehogy nyoma maradjon, hogy ilyen is volt. – Nagyon sajnáltam, de ez volt a hangulat. –
Ennek híre ment, és az lett a következménye, hogy mindenütt be lettem választva. Mikor a Mûcsarnokban kiállítottam az elsõ Anonymus mintát, az egyetemi ifjúság sárga-fehér szalagú babérkoszorút tett le a szobor elé. – És a Állam megvette a Szépmûvészeti Múzeum számára. – Azóta sok helyen megvették, csináltam kisebb mintákat bronzba, ebbõl is nagyon sok elkelt. Zsolnaynak adtam a kerámiai sokszorosítási jogot azzal, hogy az eladásokat kénytelen névvel tudatni.
Eleinte ez is ment, de késõbb oly tömegével vették, hogy csak számszerû adatokat kaptam, – fõleg külföldre mentek. – És mindég több ezer van eladva.
Az idõ tájt csináltam a „Szerelem” címû márvány csoportot, ezt Münchenbe a nemzetközi kiállításra küldtem. – Nagy meglepetésemre rövidesen a megnyitás után beállít Koronghi-Lippich Elek azzal, hogy Münchenbõl sürgöny érkezett, hogy a kiállításon Rodin kapta a nagy, és én kaptam a kis arany érmet. – Õ tehát nem csak mint a mûvészi ügyosztály vezetõje, hanem a miniszter nevében is jött, hogy gratuláljon. –
Akkor tájt már a nagy Anonymus mintáján is dolgoztam. – Amikor ez elkészült, megint eljött a bizottság, és mint elõadó megint Stróbl szerepelt. – Nem tudott megbékülni, amikor egyhangúlag elfogadták. – Õ mégis kifogásokat tett, és azt mondta: – Jó, jó, ha ezt akarják, nem bánom, de miért csinálja ezt olyan modern kivitelben, erre csak Rodin és Meuniernek van joga, miért csinál maga is ilyet, csak nem akarja ezeket lefõzni? - Beugrottam azzal, hogy valamit most visszafizetek a sok megbántásból. – Nem beképzelésbõl, csak azért mivel tudtam, hogy ez most neki fog fájni. – Azt feleltem: - Hogyne, Tanár úr ez a kötelességünk: mindég jobbat csinálni, és ha ez nincs a lelkünkben, igaz mûvésznek arra kell törekednie. – Ha nem ez volna a törekvésem, már rég nem lettem volna szobrász. – Az urak nagyot nevettek, és ezzel az ügy befejezõdött. -

19 -ben volt, hogy az Anonymus gipszmintája elkészült, ép ennek befejezésén dolgoztam, a mikor Lippich Elek megint felkeresett azzal, hogy a miniszter megbízásából jön. – Prágából kapott az állam meghívást, ahol most egy nagy Rodin kiállítást csinálnak, és vállaljam el a magyar állam megbízásából a kiállításra kiküldött megbízatását . –
Nagy kitüntetés volt, és természetesen örömmel vállaltam. – Csomagoltam, este a Fészekben beszéltünk errõl, és Jámbor Lajos mûépítész, aki Berlinbe készült, kért, ha lehet, úgy inkább körutat csinál, vigyem magammal mint titkáromat. –
Elutaztunk, nem tudva, hogy milyen nagy politikai események elõszeleibe kerülünk bele, és én leszek az, aki figyelmeztethetem politikusainkat a látottakról és tapasztaltakról. – Sajnos hiába. –
1902. május 10-én délelõtt 11 órakor volt Prágában a „Manes” által rendezett Rodin kiállítás megnyitója. Modern, nem magas új kiállítási termek, melyek kert- szerûen, kerti utakkal, babérfák, pálmák és egyéb zöld növényekkel voltak díszítve, benne egész friss Rodin mûvek gipszöntvényei. – A rendezés nagyon szép volt. Gyönyörû délelõtt volt, az akkori szokásnak megfelelõen mindenki frakkban. – A szabadban volt a fogadtatás. Megérkezve egy pódiumhoz mentünk, amelyen az elõkelõségek álltak. A középen egy fehér hajú és Petõfi szakállú úr, Dr. Frits polgármester fogadott, átvéve megbízatásomat rögtön hangos beszédbe kezdett, úgy, hogy az ezerre menõ tömeg is hallhassa.
A bemutatás német nyelven történt, a hozzám intézett beszéd is német volt. –A nagy meglepetéstõl egy percre elkábultam a mondottak alatt, de észre vettem, hogy mibe kerültem bele. Elhatároztam, hogy csak mint kiküldött mûvész viselkedem, és óvatosan semmi politikába nem megyek bele. –
A beszéd az volt: Végtelenül örül, hogy mint Magyarország kiküldöttét üdvözölhet, mivel itt egy nagy nemzeti ünnepségrõl van szó. – Ez nem csak mûvészi ünnepély, ahol a világ legnagyobb szobrászát ünnepik, és ennek örökké halhatatlan mûveit mutatják be, de ez egyúttal a cseh nemzet nagy ünnepe, ahol a francia és a cseh nemzet testvéri egyesülését ünnepelik és megpecsételik, stb. Nem tagadja, hogy nagy meglepetés, de annál nagyobb öröm nekik, hogy az összes meghívott nemzetek közül ép’ Magyarország az egyedüli, aki érdemesnek tartotta, hogy vendéglátó nemzeti meghívásuknak eleget téve megbízottat küldött.
Folytatva, egyúttal kénytelen megmondani, hogy ez az ünnep cseh nemzeti ünnep, ahol minden nyelven lehet beszélni, csak az osztrák elnyomók német nyelvén nem. Õk elnyomóik parancsára kénytelenek a német nyelvet használni, kénytelenek pl. matrikuláikat német nyelven vezetni, de itt is bevallja, amit mindenki úgyis tud, hogy õk ezeket párhuzamosan cseh nyelven is vezetik, mert õk, mint a cseh nemzet el vannak nyomva, de elkövetkezik mielõbb az idõ, hogy felszabadulnak, és megint a saját nyelvüket használhatják. Én tehát, mint magyar ember, ezt meg fogom érteni, de mint vendég meg is fogom tartani, hogy az ünnep ideje alatt, ami 8 napig tart, nem fogunk németül beszélni. – Én az õ vendége vagyok, mivel Rodin, a nagy mester – Novak úrnak, a „Manes” elnökének vendége. – Mi tehát ez idõ alatt a világ bármely nyelvén beszélhetünk, csak németül nem. – Újból üdvözölve beszédét befejezte. – Óriási taps.
Egy kicsit gondolkozva körülbelül a következõt feleltem: - Végtelenül örülök, hogy engem ért ez a megtisztelõ kitüntetés, hogy részt vehetek ezen a nagy és elõre nem látott ünnepségen, de ne vegyék rossz név, hogy én mint fiatal mûvész soh’sem foglalkoztam politikai dolgokkal. A mostani kiküldésem is csak úgy szólt, hogy mint a magyar szobrászat egyik szerény tagja, tiszteletemet tehessem a magyar mûvészet nevében, hódolatunk bemutatására a cseh nemzet kitüntetõ meghívására, és a halhatatlan kiváló nagy mesterrel szembeni rajongó szeretetünknek
Ami kérésüket illeti, természetesen a legnagyobb készséggel teszek eleget. – Beszélek franciául, és angolul is tudok annyit, hogy megértessem magam. –
Dr. Frits kijelentette, hogy õ sajnos egyiket sem beszéli, de rögtön intézkedett: egy fiatal festõt oda intett, az Párisban végezte tanulmányait, hogy mint tolmács mindég mellettünk legyen –
És most következett 4 nap, ami minden leírást megszégyenít. – A megnyitás, a város érdekességeinek bemutatása, a Hradsin, Városháza, népünnepély, bankettek, és ebédek. – Színház és Opera. – Ez idõ alatt és mindenütt Rodin – Novákkal, én pedig Frits-sel voltam – Egy kocsin mentünk Frits-sel, szemben velünk ült Jámbor és a festõ tolmács.
Tény, hogy 4 napig mindég együtt voltunk, és beszélgettünk. – Õ csehül mondott el mindent, ezt fiatal barátunk franciául mondta el nekünk, franciául felelve õ megint csehül mondta el Frits-nek. – Fárasztó volt és komikus, és még is volt benne valami fenséges, amivel fogadalmukat megtartották.
Ezt a lapok is megírhatták, mert sehol sem hallottunk németül hangosan beszélni az utcán, és kérdezõsködésünkre nem is feleltek.
Második nap Novák elnök, aki különben mûgyûjtõ volt, és akkor a cseh mûgyûjtõk közül a legnagyobb galéria birtokosa, ebédet adott gyûjteménye egyik termében. Ott Rodin után a magyar lovagias nemzetet, és ennek küldöttét köszöntötték fel. – Erre felelnem kellett. – Hivatkozva arra, hogy amint szónokuk mondotta, a mindég sok ellenséggel körülvett lovagias magyar nemzet elismerését megköszönve, csak örömmel ragadhatom meg az alkalmat, hogy a kiváló, nagy és nagy történelmi múlttal bíró cseh nemzetnek hódolatunkat és csodálatunkat tolmácsoljam, és engedjék meg, hogy a francia testvériség ünnepélye alkalmával a francia közismert felkiáltással üdvözöljem õket: En avant! – en avant!! avec nous!!!

Beszédemnek sikere volt, úgy, hogy ebéd után Rodin még külön gratulált. – Amint már említettem, megbízatásom még az volt, hogy hívjam meg Rodint – Budapestre, hogy itt is csináljunk kiállítást. – Az ünnepeltetések sorozata és mikéntje meggyõzött, hogy ezek után nagyon nehéz lesz. Elképzelhetetlen nagy stílûen ünnepelték Rodint, - reggeltõl éjjelig egyre a legkülönfélébb programok adódtak, ahol fejedelemként ünnepelték Rodint. – Nagyszerû volt nézni ezt az elismerést, de nem tudtam elképzelni, hogy ezt Budapest megközelítõen is megtenné. – Például: A régi gyönyörû városházát, és ennek nagy gyûlés-termét úgy alakították át, hogy az elnöki emelvény csak egy nagy trónus volt, elõtte az elsõ padsorokat kivették, hogy nagyobb hely legyen, mindent gyönyörûen dekorálva. – Rodint felültették a trónusra, és elkezdõdött az ünnepély. – Sorra jöttek a város, a mûvészek, céhek, egyesületek, küldöttségek szónokai, két-két szép hölgy, leányok, gyerekek kíséretében, akik nem csokrokat, vagy koszorúkat hoztak, hanem garmadában átnyalábolt gyönyörû virágtömegeket, amiket minden francia vagy cseh üdvözlõ beszéd után elõbb a trónus lábazatának lépcsõjén raktak körül. Késõbb az elõtte levõ szabad térre tettek le, úgy, hogy Rodin onnén leszállva csak a gyönyörû virágokat taposva mehetett ki nagy és elképzelhetetlen ovációval a terembõl, lelkes tombolás közepette. – A városi erdõben népünnepély volt, ahol felváltva szép leányok mentek elõtte virágot szórva lábai elé.
Magasztos látvány volt, egy idegen nemzet ünneplése egy mûvésszel szemben. – Persze, nem csak mûvészi ünnepély volt, hanem politikai demonstráció is, amit amint mondták, évek óta folytatnak. – Mint látvány gyönyörû! majdnem felmúlhatatlan. – Azt természetesen meg sem kísérlettem, hogy Rodinnek hasonlót beígérjek. – Kikötései is olyanok voltak, hogy semmi ígéretet tenni nem tudtam, azzal búcsúztunk, hogy otthon elmondom, referálok és a többit írásban lefolytatjuk. –
Érdekes kikötései a következõek voltak: A kiállítási helyiségeirõl elõbb terveket és fényképeket kér tökéletes körülírással. – A kiállítást kert-szerûen kell kiképezni. – A szobrokat Õ Párisból külön új és friss gipszöntvényekként szállítja, és ezeket csak egyszeri kiállításra lehet felhasználni. – A kiállítás után, hivatalos, és az Õ általa is megbízott személyek elõtt a szobrokat egész kis darabkákra kell összetörni, hogy ezekbõl a legkisebb részlet sem maradjon meg. – Az összes, úgyszintén az Õ utazási és tartózkodási költségeit is a kiállítás rendezõi elõre letétbe helyezik. –
Ezek természetesen oly horribilis számot tettek volna ki, hogy bõvebb tárgyalásba nem is mehettem bele.
Negyedik nap volt az Opera díszelõadása. – Azzal kezdõdött, hogy exkuzálták magukat, hogy tekintettel, hogy késve kapták meg a hírt küldetésem megbízásáról, már nem tudtak helyet biztosítani, mivel minden jegy elfogyott. Megpróbálják minden körülmény között még, hogy két megfelelõ helyet szerezzenek. –
A 3 napi tartózkodásból mind amellett, hogy a legkedvesebbek és figyelmesek voltak, mégis némi különös érzésem volt, hogy itt valami nincs rendben. Annak dacára, hogy fogalmam sem volt, hogy mi lehet, próbáltam egy tudat alatti érzésbõl kifolyólag a dolgot elhárítani. – Kijelentettem, hogy bár nagyon sajnálom, hogy kiváló operájuk díszelõadásán nem lehetek jelen, de természetesen érzem, hogy a hiba a mi részünkrõl történt, mivel szíves és lekötelezõ meghívásukra elõbb kellett volna hivatalosan felelni. – De mivel ez már megtörtént, kérem ettõl eltekinteni, és úgy vesszük, mintha ott lettünk volna. – Ezt sem fogadták el, és kérték, hogy este csak menjünk el, okvetlenül lesz hely, utána pedig lesz a nagy dísz-bankett.
Este tényleg frakkban Jámborral együtt megjelentünk, a tolmács piktorunk jött értünk kocsival, annak az arcán és kitérõ válaszaiból is láttam, hogy valami nyomja a lelküket. – Megérkezve az Operába Dr. Frits egy pár úrral izgatott tárgyalás közepette fogadott - Felvezetett az emeletre, ott bement az Opera intendánsának páholyába. Nagyon izgatott szóváltás hallatszott ki, hangosan cseh nyelven és a mellettünk álló urak arcáról leolvasható volt, hogy itt komoly kellemetlenség. Kinyílt az ajtó, kijön Dr. Frits és betessékel, bemutat egy a páholy közepén álló úrnak, ez anélkül, hogy kezet adott volna, rámutat a páholy közepén álló 2 székre, fej-biccentve, rák-vörösen Frits-sel együtt kimegy a páholyból.
Érthetetlen!!
Leülünk, akkor a két ott ülõ fiatalabb úri ember bemutatkozott. – Elkezdenek beszélni, és látni lehetett, sõt ki is jelentették, hogy ez nagyon kellemetlen, de bármennyire próbálták, az Intendáns úr, H ………. wieni parlamenti képviselõ, akirõl mi is tudtuk, de köztudomású volt, hogy speciel Magyarország ellensége, és minden évben a wieni parlamentben egy magyar-ellenes beszédet mond, - és így presztizs-kérdés nála, hogy magyar vendégeket ne fogadjon. – Kijelentettem mindjárt, hogy végtelenül sajnálom az esetet, de mûvész létemre politikával soh’sem foglalkoztam, most is mint mûvész kiküldött vagyok itt. – Nagyon leköteleznének, ha ezt az Intendáns úr tudomására hoznák, és mivel nem én akartam eljönni, hanem a vendég-szeretetre hivatkozva köteleztek, hogy jöjjünk. Így nekik is érdekük, hogy Operájuk hírét haza víve otthon referáljunk: volt oka hogy, eleget tettünk kérésüknek. Kérve, hogy ha bármi nehézség volna, mi utolsó percben is minden neheztelés nélkül távoztunk volna.-
Kértem, hogy próbálják szépen, és minden feltûnés nélkül elrendezni. – Én nekem természetesen ezek után meggondolás nélkül távoznom kéne, de mivel látom, hogy az egész Opera erre a páholyra néz, nem tehetem, érthetõ okokból. – Én nem politizálok, és nem adok okot botrányra. – Felvonás közben kimentek, vissza jövet megnyugtattak, hogy minden rendben van, és kérték, hogy maradjunk. –
Az Opera után elmentünk a bankettre. Egy óriási teremben legalább 400 teríték, egy nagy asztal, a középsõ nyílásban a fõhelyekkel szemben cirka 60 fiatal ember ült.
A fõhelyen Rodin, tõle jobbra Novák, balra Dr. Frits, mellette én, mellettem Reichenberg kisasszony, az Opera primadonnája, aki a díszelõadáson szerepelt, egy szép fiatal és nagyon tehetséges hölgy. – Látszólag nagyon örült a szomszédságomnak, rögtön a budapesti Opera viszonyairól kezdett beszélni, mert amint mondta, egy vágya volna, hogy Õ Budapesten mint vendég szerepelhetne. – Természetesen megígértem, hogy a kiküldõ miniszteremnek, báró Wlassicsnak referálok, és kívánságát továbbítom. – Nagyon boldog volt, és ez a magyarázata a többinek. –
A vacsora a szokásos beszédekkel, fekete kávé, és akkor - amit mindent csak utána tudtam megmagyarázni - egy bizonyos izgalom, ahol látom, hogy reám néznek, és titkon reám mutogatnak. – Ugyanis a vacsora érdekességeként a cirka 60 fiatal ember 3 dalt énekelt. - A szemben ülõ vacsora társaim mondták, hogy ezek conpatrieot-jaim, szóval magyarok. – Elkezdték, és 3 gyönyörû közismert, és szépen elõadott Rákóczi dalt – tárogató kíséretében – énekeltek el. Mindenki engem nézett, csak szomszédom, Reichenberg kisasszony volt kicsit izgatott.
Az elsõ dal elhangzása után nagy taps, mindenki engem néz, – én is tapsolok. – Reichenberg kisasszony meghúzza kabátomat, hogy jöjjek közelebb, kérdi, tudom-e, mit énekelnek? Elmondom neki, hogy ezek a Rákóczi feltámadás kuruc dalai, amelyek a mi legszebb énekeink, - és az osztrákok elnyomatásának, a harcoknak emlékei. –
Második dal – Reichenberg kisasszony még izgatottabb, mindenki engem néz. – Nagy taps. – én is tapsolok. – Harmadik dal – Reichenberg kisasszony egész közel húz, és izgatottan magyarázza, hogy vigyázzak! Õ hallott ugyan ezekrõl a dalokról, de azoknak nem ez a szövege. – Ezek magyarellenes dalok, az õ rabszolgaságukról, szegénységükrõl, elnyomatásukról és rabláncba verésükrõl, börtöneikrõl szólnak, ahogy mi a tótokat kínozzuk. –
Ezek a fiatal emberek pánszláv egyetemi hallgatók, akik a prágai egyetemtõl 1000-1000 korona ösztöndíjat kapnak. - Errõl cseh nyelven énekelnek!!!
Lesújtva ültem, ez több, mint amit bármely becsületes társaság megengedhet magának, akár politikai szempontból nézve a dolgot. – Volt alkalmuk és módjuk, hogy ettõl távol tartsanak – de ilyen galád módon beugratni valakit – bûncselekmény. – Izgatott, felhevült arcú emberek, felállva, mind engem nézve tapsolnak. –
Egy pillanat - mit tegyek? Engem is elöntött a vér, hisz ez orvtámadás, ki kéne törni és szemükbe vágni: ez aljas hazugság – viselkedésük pedig gyalázat! – Elképzelhetetlen, hogy ilyesvalami intelligens nemzeti érzésnél elõfordulhasson!
Magamba markoltam! hogy nyugodt maradhassak! – Egy pillanatig gondolkozva, hogy botrányt ne csináljak, – de az ilyen inzultust eltûrni nem lehet! Éreztem, hogy felettük állok! – Egy ideig vártam, míg a taps lecsendesül, és akkor félretéve mindent – németül! – mivel ezt Rodint kivéve mindenki érti – mintegy a kuruc daloktól lelkesedve azt kiáltottam a terembe: –
Grossartig, nur leider verstehe ich dem Text nicht – !!!
Látni lehetett, hogy hogyan hûlt le az egész társaság, – és látni lehetett, hogy õk is érzik, itt valamit nem jól és nem szépen csináltak! Körül vettek, és én már lecsillapulva, már németül legnyugodtabban kijelentettem: - Nagyon szépen köszönöm a kedves vendéglátást, de holnap reggel vissza kell utaznom. –
Érezték, hogy mirõl van szó, és most már mintegy sajnálva kértek, hogy maradjak, mivel most 4 napi vidéki ünnepi bemutatás következik, ami nagyszerû lesz. –
A legkedvesebben elbúcsúztunk!
Rodinnek egy pár szóval megmagyarázva a dolgot – természetesen minden harag nélkül. –
Haza jövet mindjárt Wlassicsnál jelentkeztem, megköszöntem a kitüntetõ megbízatást, de kértem a jövõben a személyemet kihagyni az ilyenbõl, és elmondtam, mi történt. – Borzasztóan felizgatta a dolog, és fogalma sem volt az egészrõl. – Sem arról, hogy ez milyen ünnepség, sem arról, hogy a pánszlávizmust ott hogy terjesztik – Kérdésemre, hogy hogyan lehet az, hogy évi 60.000 koronáról van szó, – hogy lehet az, hogy a magyar állam nem teremti elõ ezt az aránylag csekély összeget, és itt nevelné ezeket a fiatalokat, ezáltal az egész akciót ha nem is törné le, de minimálisra gyengítené ?
Wlassics a felelte: Elõször tényleg nem tudott errõl, hogy ez van. Senki sem informálta. Másodszor a mi büdzsénket Bécsben nagyon is ellenõrzik, és nem tudná úgy beállítani ezt az összeget, hogy a bécsiek ezt ne kifogásolják. – Mivel neki az a meggyõzõdése, ha mi nem is, de Wien-ben nagyon is tudtak errõl, mivel õk ugyanazt csinálják velünk, a bosnyák ifjúsággal, akiket ép’ ily módon a Wien-i egyetemen nevelnek ellenünk. –
Sokkal késõbb, a háború után hallottam, hogy a Nemzeti Casinoban elmondta Wlassics a dolgot, nevemmel kapcsolatosan, hogy hogyan tudta meg a dolgot a csehek munkálkodásáról, sõt Bécsben is figyelmeztetõen szóvá tette, de hiába!!