A Hódmezővásárhelyi Művésztelep jubileuma alkalmából konferenciát rendeztek a századforduló hazai keramikai tevékenységéről. Ez alkalomból hangzott el Ligeti Miklós ez irányú tevékenységét feldolgozó előadás, különös tekintettel a Művészi Kerámiagyár történetére. Itt a röviditett változat olvasható, és néhány darab a praduktumok közül.

I

Ligeti Miklós, 1871 május 19-én született Budán. Apja hivatásos katona volt, ami tisztes megélhetést biztosított a családnak, és lehetõséget LM-nek a tanuláshoz.
Tehetsége korán megmutatkozott. Előbb Tachy Lajos inspirálására festõnek tanult. A tanmenetben mintázás is szerepelt. A mellékes stúdium túl jól sikerült, mert tanárai felismerve benne a szobrászt, átirányítják Mátrai Lajoshoz, kinél ezután már kizárólag plasztikát tanult.
Az elsõ kísértés itt éri. 19 évesen, az Iparmûvészeti Iskola elvégzésekor olyan terveket és mintákat állított ki, hogy Hüttl Tivadar azonnal meghívta csehországi porcelángyárába, mûvészeti igazgatónak, de tanárai a legszigorúbban megtiltották neki a dolgot, s további tanulmányokra ösztökélték. Szerencsére halgatott a jó szóra, előbb az Epres kertben Stróbl Alajosnál az akkor születő Mintarajziskola tanítványaként, majd a Bécsi Akadémián tanul. Újabb kitérő, emlékiratai szerint Bécsben kis jövedelem kiegészítésként a Rosenthall bácsi leányvállalatához jár el, bár az nem derül ki, hogy mintákat is készít-e, avagy pedig csak porcelánfestőként dolgozik. Ezután rövid ideig Münchenben tanul, s végül Párizsban a Julien Akadémián, Puech mesternél tökéletesíti tudását.
Párizsi évei különösen érdekesek. Az Akadémián nem mindenben ért egyet a hivatalos tanrenddel. Felkeresi Rodint, aki bizalmába fogadja az ifjú művészt, s meghívja a mûtermébe. Bár rendesen látogatja az akadémiai stúdiumokat, ezután minden szabadidejét a nagy mester műhelyében tölti. Követ farag, gipszet önt, a mester keze alá dolgozik. Az itt eltöltött idõ és gyakorlat alatt válik impresszionista mûvészé. Még ma is ott serénykedne, de haza hívják, megbízva az épülő Parlament néhány díszítőszobrának elkészítésével.
Rengeteg munka, és szép sikerek várják. 30 éves korára áll az Anonymus-, Rudolf trónörökös-, és Szegeden a valaha készült legszebb Erzsébet királyné szobor. Túl van már hatalmas mennyiségû - megbízásból illetve barátságból elkészített portré szobron. Szereplője számtalan hazai és külföldi kiállításnak, ahonnen rendre dijjakal és elismerésekkel tér meg. Tíz esztendõ alatt befutott, divatos szobrász lett.
Önálló keramikusi munkába először 1903-ban kezd. A St-Louisi világkiállításra kerülő díszítőszobrok végett hívja meg Zsolnay Miklós gyárába. Már igen jól ismerték egymást, az 1900-as Párizsi Világkiállításhoz készített domborműves bejárata nagyon tetszett neki, s mint a kiállítás főkurátora nemtetszését felyezte ki, hogy az gipszből, és nem kerámiából lett elkészítve. Nos, a mostani Expóra már időben felkészültek. Ligeti Miklós komolyan vette a felkérést, és ha már ott volt, jócskán bele is kóstolt a kerámia szakmába. Nemcsak a mintázásba, az öntésbe, hanem a szilikátvegyészetbe is.
Végül is, az ekkor készült kerámiák nem mind kerülnek ki a tengerentúlra, a szobrai mennek. Mindazonálltal sikert arat Csók című eozin mázas kútja, mely itthon is sikeres lehet, 2000 telén nagyon profi módon lopták el egy Rottenbiller utcai bérház udvaráról. A produktumok egy része a Gellért fürdőbe kerülnek majd, és készül néhány számozott nagyplasztika, közöttük az Anonymus pirogránit változata négy méretben. Ezek mint említettem, számozott kisszériás darabok, nem tévesztendők össze a hatvanas években már porcelánból elég nagy szériában készített termékkel, melyhez Ligeti Miklósnak már semmi köze nincsen.
A Zsolnay időkből való a Rippl-Rónaival, és néhány nagy hírű műbútorkészítővel, textiltervezővel közös kísérlete. A Sugár úton berendeztek egy középpolgári-lakást, tiszta szecessziós stílusban, teljes felszereltséggel, és díszítéssel, megmutatva az új stílus adta lehetőségeket. Sajnos ez egy időben készült az Andrássy ebédlővel, ami annyival nagyobb nyilvánosságot kapott, hogy erről misszióról egy az „Új Idők”-ben megjelent riporton kívül nem tudunk más tudósításról.
A nagy durranásra még pár évet kell várni. Mint felkapott mûvész, szinte természetes, hogy részt vesz az 1911-es Turini Világkiállítás Magyar Pavilonjának díszítõmunkáiban. Most találkozik majd másodszor a Zsolnay kerámiával.

II

Az olasz királyság proklamációjának fél évszázados jubileumára nagyszabású nemzetközi kiállítással emlékeztek meg, 1911-ben Torinóban. A világkiállításon természetesem Magyarország is képviseltette magát.
A magyar kiállítást, némi kormánytámogatással, a Magyar Gyáriparosok Szövetsége rendezte, Zsolnay Miklós mûvész nagyiparos vezetésével.
Az épület formájában, külsõ - belsõ díszítésében az õsmagyar világ ereklyéi, maradványai; fegyverek díszei, fasírok alakzatai, régészeti leletek motívumait formázták. "...amely minden vonalában, minden szegletében csupa szittya hangulat eredménye. Mindenütt kiérzik rajta ami õsmagyar, ami szép, és becses, nekünk kedvesen emlékezetes." - írta a pavilonról valamely méltatója oly pátosszal, melyet ma már nem sokan mernek megengedni maguknak. Mindazonáltal az épület legendás lett, a szecesszió kiemelkedõ alkotása.
Tõry Emil, és Pogány Móric építészek tervezték, s gazdag díszítményei közül a szobrászat Ligeti Miklós munkája, Zsolnay féle pirogránitból. Már a bejárat tiszteletet parancsol, az őrt álló hatalmas harcosokkal, a bejáratot fedő boglyakupolával, s alatta a két íves, dombormű. Balról Attila lakomája, jobbról Szent István megkoronázása.
A bejárati plasztika egy átriumba tereli a belépőt, a „Viziudvar”-ba. Az üveg tetőn beözönlő fény ezer színnel erősödik meg az eozin mázon, és a vízen, mely számtalan kútból zubog. A foyer fő látványossága a középen magasló kerámia szobor, „Pogány lány bivalyon”. Ez később Pécsre a Balokányfürdőbe került, s még ma is ott áll, ha valaki közben el nem privatizálta.
Az anyagválasztás bizonyára nem a "fõszponzor" személyének szólt. Ez az ezer színben aranyló eozin mázas kerámia pont az a hivalkodó, kicsit barbár matéria, melyet az archaizáló, õsmagyar virtust kifelyezni kívánó alkotók elképzeltek. Illett a kor divatjához, s nem kellett vele szégyenkezni a világ elött. Tulajdonképpen ez az anyag uralta az egész épületet. Kívül – belül Ligeti Miklós által tervezett és készített sokféle mintás falicsempe, mozaikok, edények, kutak, plasztikák díszítették a pavilont.


Nem sokat kell várni a szobrász újabb keramikusi megnyilvánulására. 1913-ban Ernst Lajos Múzeumában kerül sor Ligeti Miklós egyéni kiállítására. A kötelező szobrokon kívül sok grafika, és még több kerámia kísérlet kerül kiállításra. Terrakották, élénk színekkel festett mázas kerámiák, és igen sok kiégetetlen, festett vázlat. Nos az amúgy jól fogadott kollekcióban ezek aratják a legnagyobb sikert.
Bálint Aladár, a Nyugat vitriolos tollú kritikusa ha nem is lelkesen, de elismerően ír róluk; „Piktori hajlandósága kitűnő talajt talál ezekben az apró figurákban.” Lyka Károly már sokkal elrgadtatottabb, a Magyar Iparművészetben ír hosszú, ilusztrált cikket a kiállítás kerámia kollekciójáról: „Ligeti csak éppen kísérleteinek eredményeit akarta itt bemutatni. Jó kedvvel hevenyészett apró figurákat, jóízűeket, kedveseket, a hirtelen vázlat, a frissen támadt ötlet zamatával. Nem végeredmények ezek, hanem naplójegyzetei egy kísérletnek.” sommázza Lyka a látottaket.
Az Ernst Múzeumbeli bemutatónak folytatása lesz, 1913-ban a kultuszminiszter megbízza Ligetit az Állami Kerámia Iskola – Kerámia Műhely megszervezésével és vezetésével. A műhely létrehozása rövidesen megtörténik, a Lóversenypálya lelátói alatt kapott helyet. Igen sok tanítványa van, sokan csatlakoznak hozzá. Pedagógiai érzéke, és az emberekkel való kapcsolatteremtő képessége lelkesíti halgatóit. A biedermayer átlagizléssel szemben a népművészetet formavilágát igyekszik elterjeszteni. A munka során gyakran jelenik meg barátja Malonyay Dezső, kinek ez irányú elkötelezettsége közismert. Sajnos azonban a Műhely nem tudja magát igazán kifutni, az I. Világháború kitörése miatt csak nagyon rövid ideig működik. Nem teljesen nyom nélkülmúlik el, az Iparművészeti Múzeumban 1914 december 12-én megnyílt karácsonyi vásáron az általa irányított kerámia iskola mintegy százötven kancsóval, vázával, falitányérral igen nagy sikerrel mutatkozik be. Másrészről tanítványai is szívesen emlékeznek vissza az alig egy éves kurzusra. Talán Zilzer Hajnalkát emelném ki a sorból, aki Ligetit tartja mesterének.

III

Fegyverek közt halgatnak a Múzsák, mondja az ismert mondás, Ligeti Miklósra azonban ez nem vonatkozott. Komoly állami megbízást kapott a Hősök Arcképcsarnoka részére elkészíteni a tábornoki kar portréit. Később ezzel párhuzamosan Hősi emlékmű tipustervekre kapott megrendelést. Túl sokat látott a különbözű harctereken, és némely modelljével sem sikerült azt a kapcsolatot kialakítania, ami szükséges, az általa megszokott világ teljesen megváltozott, így a szobrászattal egy ideig nem akart foglalkozni.
De mert nem volt egy depresszív alkat, a pauzát sem óhalytotta alkotó munka nélkül tölteni, régi kedvtelésének szentelte idejét, ismét kerámiai kisérleteibe mélyedt. A munka jól ment, tanítványai is visszaszivárogtak. Bízva 1913-as egyéni, és a Műhely 1914 decemberi kiállításának sikerében, 1920-ban Angyalföldön, a Gömb utcában megalapítja saját manufaktúráját, Művészi Kerámiagyár néven. Védjegyet is tervez, a pajzson egy kettőskereszt, melytől jobbra – balra két – két pont van, a talprészen.
Tánciskolai hasonlattal élve, Ligeti Miklós visszamegy a kályhához, és onnan indul el. Megkeresi régi barátját; Petrik Lajos vegyészmérnököt és új alapanyagokat kísérleteznek ki. A porcelánt elveti, mint a magyar edénykultúrától idegen matériát. Speciális kőagyagot használnak, mely csaknem törhetetlen. Előszeretettel szórakoztatja Ligeti az érdeklődőket azzal, hogy demonstrálva az agyag törhetetlenségét, falhoz csap egy-egy edényt. Erre nem bíztatom a tisztelt hallgatóságot, de tény, hogy a padlásokon, pincékben és egyéb nem tárolásra alkalmas helyekről előkerült kerámiák között alig akadt törött darab. Úgyszintén különlegesek a mázak. Aki már belekóstolt a szakma gyakorlatába, az tudja, hogy a vízben feloldott finom homok szerű máz csak a kiégetés után nyeri el majd a színét. És akkor sem bizonyos, hogy a megfelelőt, ugyanis már tíz celziusfokos eltérés jelentős árnyalatbeli eltérést, vagy a máz elégését eredményezi. A Petrik féle mázaknak több különlegessége volt. Egyrészt viszonylag széles hőmérsékleten olvadtak, így a kor nehezen szabályozható kemencéiben is nagy biztonsággal lehetett velük dolgozni. Másrészről nem volt szükség a színenkénti többszöri kiégetésre, mint azt ma is kénytelenek megtenni a mázak különböző olvadáspontja miatt. A másik trüváj az volt, hogy a máznak már felhordáskor olyan színe volt, mint az majd égetés után lesz. Ilyen ma sem létezik, a nagyon elterjedt olasz, és a kiváló kecskeméti mázak bár ezer árnyalatban készülnek, azok valódi színe csak a cserép kiégetése után derül ki.
Nos, erre a sok színre volt szüksége a pillanatnyi ötleteit azonnal megvalósítani vágyó Ligetinek, hogy fantáziája szárnyalni tudjon.
Kisplasztikát és edényeket egyaránt készítettek.
A figurális kompozíciók alapjául az 1913-as kiállításon bemtatott darabok szolgáltak. Nagyobb részük paraszti zsánerek. A szűrben megjelenő vőfély, csókolózó fiatal pár, napi munkájukat végző földművesek, a megesett lány, vallásos tárgyú plasztikák mentesek mindenféle negédességtől. Színesek, dinamikusak, a ruhák szinte repülnek, és kicsit sem tünnek eröltetettnek. Valamennyi figura finom tiltakozás a biedermeyer ellen, élve a szecesszió adta szabadsággal, mely megnyitotta a városi polgárság előtt a népi kultúra világát. De megjelenik némely „nagy” szobor is, annyira leegyszerűsítve, hogy megéljen egy vitrinben is. A terézvárosi templom oldalában álló „Sírbatétel” mint körplasztika is éppoly elegáns klasszikus hároszögletű kompozíciójával, és a három generáció egymásrautaltságának szimbolikáját is meg tudja őrizni. Lélekrontás című szobra mint kisplasztika kicsiben is lenyűgöző. A Faun több nagy szobrán feltűnik, mint az örökké útkereső férfi szimbolikája. Kisplasztikában is főszerepet játszik.
Méltatói Ligetit mint festő szobrászt aposztrofálják. Csakugyan szívesen alkalmazza a drakériákban, sprőd felöletekben rejlő fényjáték lehetőségét. Kerámiáiban ez a festő véna konkrétan jelenik meg. Sok falitányér, és falicsempe dícséri tehetségét. Olykor a harmóniát túllépő színvilággal készült képei, leginkább a magyar mondavilág, és a középkor jellemző történeteit dolgozzák fel, a szecesszió dekoratív burjánzásával. Előszeretettel alkalmazza Ligeti azt az egyszerű trükköt, hogy képeit fekete alapra festi, ahonnan aztán kiabálnak a színek.
A manufaktúra edényei már sokkal változatosabbak, szemmel látható, hogy itt élvezték a tanítványok a legnagyobb szabadságot. A legtöbbjük, formailag a paraszti gölöncsérek funkcionális edényvilágát idézik. A funkciójuk változik kissé. Ami viszont teljesen disszonáns, az a díszítés. Bár ez is a népi kultúra része, de ezek a motívumok, színek kerámián nem láthatók, ugyanis azok hímzésekről lettek áttranszponálva. Jól válogatott gyüjteménye volt paraszt és úri hímzésekből, melyek mintái aztán szépen felkerültek a Gömb utcai gyár termékeire. A különféle méretű vázák, likőrös és boros, kávés és teás készletek, használati edények, falitányérok, szállodai mosdó szettek. De készült sakkészlet, ahol a figurák háziállapok; disznók, lovak, pulykák, a kirány és királyné pedig egy menyecske és az ura.
A gyárban többen megfordultak, a teljesség reménye nélkül; Jakó Géza, Faragó Géza, Márky Gábor, Keleti Miklós, Negró Károly, Németh Zsuzsa, Paulovics Géza, Bodó Sándor, Zilzer Hajnalka, Dienes Endre, Tangl Ede, Kalmár Elza, és még sokan mások.
Az előnytelen hazai és nemzetközi viszonyok ellenére a gyár sikeres rajtot vett. Az Iparművészeti Társulat karácsonyi vásárain jól szerepelnek, és külföldi kiállításokra is kijutnak kollekciójukkal. Azonban 1922 nyarán egy jégeső szétveri a teljes árukészletet, és a kincset érő üvegtetőt, és a berendezéseket is jócskán megrongálja. De a Ligetiek kemény fickók, nem adják meg magukat olyan könnyen. Év végére a kiglanccolt gyár a karácsonyi vásáron parádés bemutatóval áll elő; az Iparművészeti Társaság Ligeti Miklóst és a Művészi Kerámiagyárat Szinnyei dijjal tünteti ki: „Egészen különös érzéssel néztük ezeket a dísztárgyakat, melyek históriai és modern plasztikai vonalnyelve sűrítve adja a magyaros akcentusokat az agyagban.” szól az indoklás.
A kollekció Varsóban, Londonban, 1923-ban és '25-ben Monzában, 1926-ban a Philadelphiai Világkiállításon szerepel, mindenhol a legmagasabb elismeréseket besöpörve. Sajnálatos módon a Művészi Kerámiagyárnak nem a sikertelenség, hanem éppen ellenkezőleg, ezek a sikerek hozták el a végzetet. A manufaktúra a Philadelphiai aranyérem hatására az Egyesült Államokból, és Angliából olyan mennyiségű megrendelést kapott, ami a Gyárat felkészületrlenül érte. Ne feledjük, az agyagtól, a számtalan színű mázig mindent maguk állítottak elő, ami önmagában nagyobb technikai felkészültséget igényelt, mint a keramikusi munka. Ligeti Miklós az államhoz fordult, nem pénzért, hanem hogy az alapanyaggyártást vállalják át, amit ő napi áron megvásárol. Az igéretet megkata, de abból nem lehet dolgozni. 1928-ban Ligeti Miklós a gyárat nehéz szívvel felszámolta.
Hogy mi ebből a tanulság? Művész ember ne kezdjen el vállalkozni. Az üzlethez hideg számító ész kell, nem pedig kreatív, vibráló gondolatokkal tele idealista lélek. A másik oldal, ha az államnak vagy akár az üzlet világának fekinálkozik egy ilyen lehetőség, azt gyorsan meg kell ragadni, mert az idő múlékony és kegyetlen, és a lehetőség gyorsan elpárolog mint az augusztusi köd. De hát ebben nekünk már hatralmas gyakorlatunk van.