Ligeti Miklós istenáldotta tehetség volt. E mellett hatalmas szorgalommal, és munkabírással rendelkezett. De talán a legfontosabb a szerencséje volt, hogy művészetének kiteljesedése olyan időre esett, amikor egy művésznek élnie érdemes.
A kiegyezés utáni konszolidáció, a szabadság lehetősége, a millenniumi ünnepségek és Európa békéje lehetővé tett egy olyan pezsgést, ami addig soha nem látott fejlődést indított el. Ez volt az a kor, amikor a Kárpát-medence volt amerika. Nagytudású s tele pénztárcájú szakemberek telepedtek le az országban, és itt is maradtak, nem pedig a dolgok állásával tisztába jőve távoztak sikoltozva. Megindult az urbanizáció, a városokban kifejlődött egy világszínvonalú ipar. Vidéken Széchenyi és társai hatására egyre-másra virágoztak a mintagazdaságok.
Megjelent a gazdag polgárság, mely származását tekintve jórészt idegen volt, de mert jól érezte itt magát, büszkén vallotta magát magyarnak. Az arisztokráciában, mely az eltelt évszázadok alatt elnémetesedett, felébredt az identitástudat, s nemcsak az Ausztriától való függetlenséget, hanem a hazafiasságot is fontosnak kezdte érezni. A nagy családok sorra költöztek haza Bécsből, magukkal hozva azt a megfoghatatlan valamit, amit ma európaiságnak mondanak, valójában pedig évszázadok tapasztalata, műveltsége és tolerancia volt. Félretéve felsőbbrendűségi érzésüket, végrehajtva a maguk kis kiegyezését, maguk közé fogadták a nagypolgárságot.
Az arisztokrácia az évszázadok hagyományaiban gyökerező kultúrájával és a polgárság a gazdagsága révén megszerzett műveltséggel kitermelt egy olyan mecénás réteget, mely biztos megélhetést nyújtott a századforduló művészeinek.
Másrészről a világ a közlekedés fejlődésével hirtelen igen kicsi lett. A művészek elindultak körülnézni a világban. A magukkal vitt romlatlan természetszemlélet találkozott a Nyugat-Európában éppen kialakuló 'izmusokkal. Az őszinte rácsodálkozás adománya, és a megszerzett tudás keveredéséből kialakult stílus olyan sikeres volt, hogy azóta sem voltak a világban olyan népszerűek a "kimondhatatlan nevű" magyar művészek, mint akkor. Igaz, volt alkalmuk bizonyítani tehetségüket a világkiállításokon és tárlatokon külhonban anélkül, hogy emigrálniuk kellett volna.
Nos, ebbe a korba született bele Ligeti Miklós 1871-ben a budai Úri utcában. Tehetsége korán megmutatkozott, és Tahy Antal festőművész inspirálására szülei az Iparművészeti Iskolába járatták, ahol Mátrai mester tanítványa lett. Festőnek készült, azonban 15 éves korában, mikor az agyaggal való mintázást gyakorolták, olyan pompás darab került ki kezei közül, melyet Mátrai mester tanúsító okmánnyal látott el, hogy az előtte készült.
A felsőbb tanulmányokat jelentő Mintarajz Iskolába már a szobrászati fakultásra járt Stróbl Alajos tanítványaként. Később a Nadányi-ösztöndíjat elnyerve Bécsben és Párizsban folytatta tanulmányait. Párizsban a Julian Akadémia hallgatója volt, de rendszeresen jár Rodin műtermébe is.
Az impresszionista mestert hírből ismerte már, munkái csodálattal töltötték el. A személyes ismeretség mégis sorsfordító volt. Eleinte a mester munkáihoz kísértetiesen hasonlatos dolgokat készített (Gyász, Szerelem, Éva, stb.), majd egyre jobban megtalálta önálló stílusát. De az impresszionista, franciás stíl élete végéig elkísérte. Rodin később sem felejtette el az egykori tanítványt. 1907-ben a Műcsarnokban állította ki rajzait Ligeti Miklós szobraival együtt.
A párizsi évek után hazatérve, gőzerővel kezdett dolgozni. A Budai Várbazár egyik műtermét kapta meg. Munka mellett még az Orvosi Egyetemre is eljárt, mert anatómiai ismereteit hiányosnak érezte.
Közben készítette portréinak sokaságát, melyekhez a modellek először a művészbarátok, Rippl-Rónay, Vaszary, Szinyei-Merse, Iványi-Grünwald, a fiatal Markó, Zsolnay Vilmos és még sokan mások.
A megélhetést díszítőszobrászati munkái biztosították. A Parlamentben, az Adria Biztosító palotáin, a Gresham házon, a Gellért fürdőn találhatók kerámiái, a Thököli út egyik palotáját díszítő legendás "kőkedvese", és még jó néhány munkája dicséri tevékenységét. Első kimagasló sikere is díszítő munka volt, a Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának bejárati kompozíciója, amelyet díjjal jutalmaztak. Később már mint sikeres szobrász készíti majd el 1911-ben a torinói pavilont, amely a szecesszió egyik csúcsa lesz.
De térjünk vissza az 1890-es évekbe. A Nemzeti Szalónban rendszeresen kiállította portréit és zsánerszobrait, egyre sikeresebben. Felfedezte őt az arisztokrácia. Az Andrássy, Széchenyi, Apponyi, Orczy családok szinte valamennyi akkor élő tagját megmintázta, majd a politikusok következtek. Ezt példázzák Hegedűs és Wlassics miniszterek portréi. A siker már az ajtó előtt kopogtatott.
És az Anonymus szoborral érkezett meg 1900-ban. Vilmos német császár ugyanis egy pesti látogatása során sivárnak találta a várost. Válaszul Ferenc–József tíz szobor elkészítésére biztosított fedezetet, nem kis gondot okozva ezzel a városatyáknak. Találni kellett ugyanis tíz olyan személyt, akinek emléket lehetett állítani anélkül, hogy az sem a magyarok, sem pedig a Habsburg-ház érzelmeit ne bántsa. A többi között ekkor készült Pázmány, Werbőczy, Hunyadi János, Bocskai, Bethlen és Szent Gellért szobra. Ugyancsak tiszteletre méltó ötlet volt, hogy a Gesta Hungarórum, A magyarok története írójának, Anonymusnak állítsanak emléket.
A fejedelmi honorárium ellenére nem tolongtak a jelentkezők. Olyan valakinek kellett emléket állítani, aki úgy intézte, hogy személye maradjon homályban. Még nevét sem lehet tudni, az utókor adta neki, hogy Anonymus, vagyis Névtelen.
Az akkor 28 esztendős szobrász miniszterelnöki parancsra kezdett munkához, kevés lelkesedéssel. Nehéz helyzet élesíti az elmét, s az ifjú szobrász zseniális tervvel állt elő. Az aszimmetrikusan komponált figura nem magas posztamensre került, hanem egy a földön álló kőpadra ültette, emberközelbe helyezve azt. A titokzatos íróembert még misztikusabbá tette az által, hogy a szerzetesi kámzsát mélyen a fejére húzta, ezzel eltakarva a jelzésszerű arcot. Kezében a könyvvel és íróvesszővel ülő, mélyen elgondolkodó szerzetes tökéletesen kifejezte a bölcsességet, a titokzatosságot, és a jól végzett munka nyugalmát.
A fogadtatás vegyes volt, nem mindenki akarta elfogadni az arcnélküli, szakálltalan magyart.
„...egy gladiátor, egy olympi verseny-győztes, akár egy nőhódító vagy katona egyéniségét ki lehet fejezni testtel, lévén ezek hivatása többé-kevésbé fizikumbeli. De egy történetírót, a toll emberének lelkét, jellemét nem elsősorban az arccal kifejezni, ez mégiscsak képtelenség...." – hangzott a hivatalos kritika. Ugyanakkor a haladó értelmiség körében vehemens védői akadtak. Legyen rá tanú Bródy Sándor, aki ezeket a sorokat írta;
„...Ligeti Miklós, akinek a legnehezebb feladat, Anonymus jutott. Béla király névtelen jegyzőjét, az ismeretlent, a titokzatost kellett ábrázolnia úgy, hogy megismerjék, ez az. A fiatal művésznek egy szerencsés, okos ötlete támadt, a krónikaíró barátnak csuhája kámzsájával félig befödte az arcát. Az ötlet olyan szerencsés, olyan vakmerő is, ha nincsen kitűnően megoldva, lehetetlen. De minden várakozáson felül jó a megoldása, az elfödött arcú alak nem maskara, hanem titokzatos, és egészen – még a feje is – plasztikus és jellegzetes.
Nyugalmasan, sőt fensőségteljes közönnyel forgatja fejében a történeteket, amelyek megrögzítve vannak immár a baljában levő könyvben. Ha nagyban való kivitele közben malheur nem támad, valóban szép szobor lesz, talán a legjobb mindazok között, melyek Budapest terein állnak...."
A zsűri úgy döntött, hogy kell készülnie egy új mintának arccal, a hagyományos elvárásoknak megfelelően, de példátlan módon engedélyezték, hogy a következő szemlén mellétegye az eredeti elképzelését is. Mikor egymás mellé került az első változat és a zsűri által elvárt szobor, kiderült hogy a fiatal mesternek volt igaza, és mégis az eredetit fogadták el.
Nem történt malőr, és az 1903-ban felavatott szobor sikere hírnevet s új megrendeléseket jelentett portréban és köztéri munkákban egyaránt.
1908-ban a király jelenlétében avatták fel a tragikus sorsú Rudolf trónörökös szobrát. Ez a mű szintén feltűnést kelt szokatlansága miatt. A herceget a lehető legkevesebb pátosszal, nem pompázatos vagy legalább is katonaruhában, hanem egyszerű vadászként jeleníti meg. Csendes, kiegyensúlyozott embert ábrázol, belefeledkezve a természet szépségébe. A királyi pompa, vagy inkább méltóság nem a külsőségekből, hanem megjelenéséből árad.
E szobor kvalitásaira jellemző, hogy bár a háború után a Városligetből eltávolították, később mégis állt, Balatonfenyvesen a Hubertus Vendégház parkjában – sokáig inkognitóban mint Vadász – hogy aztán nevét is visszakapva pár éve eredeti helyére kerüljön vissza.
A következő nagy munka Szegeden található, Erzsébet királyné fehér márvány szobra. Akár az Anonymusnál, itt is lényeges kifejező eszköz a fény játéka: a napsugár, mely áttetszik vagy játszik a kőbe vésett finom vonásokon. A fény, amely életet, és értelmet ad a művész munkájának. A hódolatot szomorú tekintettel fogadó asszony szobra ma Szeged város egyik jelképe. Szép és varázslatos mű, nehéz ezt elmagyarázni, látni kell. Szerencsére néhány éve ez ismét lehetséges, mert a város visszahelyezte a szobrot a Stefánia parkba.
A monumentális alkotások és portrék mellett ne feledkezzünk el Ligeti zsánerszobrairól sem.
A "Csodavilág" című első pillantásra nem sokat mond. Egy Faun és egy Nimfa. Azonban ha jobban megnézzük, egy sokat megélt férfiember ironikus életszemléletét ismerhetjük meg. Egy faun, aki éppen kedvenc időtöltésének hódolva egy nimfa becserkészésével foglalatoskodik. Sőt, azon már túl is lehetünk. És akkor, ha megnézzük a hölgy diadalittas mosolyát és szegény ember buta, meglepett képét, elgondolkodhatunk azon, hogy vajon ki hódított meg kit.
Vörösmarty költeménye ihlette a "Zalán futása" című reliefet, mely a vert bolgár vezér szomorúságának, megalázottságának szimbóluma.
A szobrászatnak van egy mellékága, melynek produktumait nem tartjuk számon, aminek biztosan sok oka van. Ligeti Miklós sírszobrai közül a legtöbb a Kerepesi temetőben található. Különösen az Árkádsírok díszei, de a többi is a szecesszió remeke. A kompozíciók méltósága, szépsége és időtlensége a kegyeleten túl lelki békénknek is jót tesz.
1914-ben megmintázta I. Ferenc-József királyt. Ez talán a legjobb és legkegyetlenebb portréja. Az agg uralkodón meglátszik az idő múlása. Hátát meggörnyesztette a kor. Átélte és alakította Európa viharos történelmét összes változásaival. Keményen végigdolgozta életét, hogy összetartsa birodalmát, melynek vesztét akkor már sejteni lehetett. Kiolvasható a minden idealizálástól mentes arcból kivilágló szemekből.
Az ábrázolt ember szomorúságához hasonlatos magának a szobornak a sorsa is. Mire elkészült, Ferenc-József már meghalt, a Monarchiának vége lett, s a város ahova készült, már nem tartozott Magyarországhoz. 1946-ban aztán beolvasztották.
Meg kell még említeni az első világháború teljes tábornoki karának, köztük IV. Károlynak és a Habsburg-ház katonaférfiainak megmintázására vonatkozó grandiózus megbízást. A szoborcsoport a hősök arcképcsarnoka lett volna, és a munka négy évet vett igénybe. De hiába, mert ki kíváncsi egy vesztes háború katonáira?
A háború után elfogytak a megrendelések. Végeszakadt a jó világnak, amelyről a bevezetőben meséltem. De minden rosszban van valami jó, Ligeti Miklós így hódolhatott régi szenvedélyének, a kerámiának. Az átmeneti időre tervezett kísérletből egy kis gyáracska született Angyalföldön, Művészi Kerámiagyár néven. A manufaktúra által készített tárgyak a szecesszió ízlésvilágát tükrözték. Kiváló munkatársaival igyekezett a századelő konvencionális ízlésvilága helyett valami mást nyújtani. A biedermeier porcelán nippecskék és vázácskák helyett agyagból mintázott – témaválasztásában, motívumvilágában is magyaros – dolgok készültek, nem "sch"-val. Lyka Károly az Iparművészet című folyóiratban hosszú tanulmányban méltatta Ligeti ezen tevékenységét. A gyár nyolcévnyi munkálkodása alatt a kollekció körbeutazta a világot, díjakat besöpörve. Különösen a tengerentúlon volt sikeres, és a gyár komoly tételekre kapott megrendelést. Ez azonban Ligeti művészi lelkületével nem fért össze, a tömegtermelés helyett bezárta gyárát.
Az évek során elért sikerek elismerésekben is megmutatkoztak. A díjak, címek, kitüntetések mellett különböző pozíciókat is be kellett töltenie. Felkérték például a két háború között nagy számban készített háborús emlékek bírálóbizottságának elnökségére. Az összeférhetetlenség, no meg hogy a generális szobrok mintázása során végigjárta az összes frontokat – ahol sokat tapasztalt – lehetett az oka, hogy ő maga nem készített háborús emlékművet, pedig akkor egy szobrász csak ebből tudott megélni.
Az egy kivétel, amit ebben a műfajban készített, hajdan a vár budai oldalán, a mai Dózsa szobor helyén álló monumentális "Tüzéremlékmű" volt. Ez hangsúlyozottan nem a háborúnak, hanem az azt megszenvedő katonáknak és nem utolsósorban a tüzérlovaknak állított emléket. Az ostrom alatt helyrehozható sérüléseket szenvedett, javítás helyett azonban a 60-as évek elején szétbontották.
Élete végén még két nagy köztéri szobrot készített.
Az első a budapesti Szabadság téren a rendszerváltás hajnalán újra felállított Bandholtz tábornokot ábrázoló szobor, melyet az idősebb Bush elnök avatott fel annak idején.
A másik a Horváth kertben, a budai Színkörnél állt fehér márvány Déryné szobor volt, melyhez a modell maga Bajor Gizi volt. Ez egy a színészek emlékét megőrző szoborpark első darabja volt. Készített még több más színészportrét is, csak ismét jött egy háború, és az alig sérült Dérynének mennie kellett.
Kár, hogy a jól ismert porcelánfigura még hangulatában sem adja vissza a Színész igyekezetét és alázatát a közönsége felé.
1944-ben bekövetkezett haláláig dolgozott egy szobrásznál szokatlan termékenységgel, számos művét hagyva az utókorra. Munkái köztereken állnak, és számos hazai és külföldi gyűjteményt gazdagítanak.
Mi volt a titka? A tehetség és a mesterségbéli tudás biztosította, hogy a megmintázott személy arcvonásait pontosan leképezte, és a szobor hasonlított a modellre. Ligeti Miklós művészetében azonban ennél többről van szó. Nemcsak a vonások stimmelnek, hanem a szobrok élnek, megjelenik rajtuk az egyéniség.
A titok, ha megfejthető, munkamódszerében keresendő. Portréit kizárólag élő modellről mintázta, s ezt egy üléssel, fantasztikus gyorsasággal tette. Közben folyamatosan beszélgetett emberével, így megvolt a személyes kontaktus. Igyekezett minél közelebb férkőzni a lélekhez. Amolyan pszichoanalízissel kereste az egyéniséget, az embert, a pillanat varázsát.
Hitt az első benyomás, az impresszió frissességében, és megvolt benne az a művészi ötletesség, hogy egy arckifejezéssel, gesztussal megjelenítse azt. Hogy az agyag életre keljen.
Csak a megfelelő helyre tette azt a púpot és lyukat, ahogyan azt Rodin mester mondta. Ilyen egyszerű...
Miklós Ligeti was a man of great talent. Besides, he was also incredibly hard-working and diligent. But above all, he was extremely lucky because his art reached its fullness at a time when it was worth being an artist.
It was during this era that Miklós Ligeti was born in Úri Street of Buda in 1871. His talent soon became apparent. Following the inspiration of the painter Antal Tahy he studied at an applied art school, where he was a student of the master Mátrai. He was untimately to become a painter, but at the age of 15, while his class was practising clay modelling, he succeeded in moulding such an excellent piece that the master gave him a certificate to acknowledge that it had been made under his supervision.
Ligeti composed his best and cruellest sculpture in 1914. It portrays Emperor Franz Joseph I. You can see how time took its toll of the aged sovereign, his back having meanwhile curved. He lived through and reflected Europe’s stormy history with all its changes. He worked hard all his life in an effort to keep together an empire whose fall could already be sensed at that time. One can read this from those eyes which shine from a face enriterly devoid of idealism. The grief of the man is comparable with the fate of the statue. By the time it was completed, the Emperor had already died, the monarchy had fallen apart and the city where it was intended that the sculpture should be erected no longer belonged to Hungary. Sadly the statue was melted down in 1946..
Commissions were over after the war, the good old days described in the introduction were gone. But every cloud has a silver lining and Miklós Ligeti was able to return to his former love: ceramics. He established a little factory in Angyalföld, Budapest called Artistic Earthenware Factory. Products were designed in Art Nouveau style and the craftsmen there tried to create something new, different from the conventions of the turn of the century. They rejected Biedermeier-style china bric-a-brac and instead offered ceramic goods Hungarian both in theme and fashion. Ligeti’s work in this field was highly praised by Lyka Károly in a long study published in the magazine Industrial Art.. During the eight years of the factory’s existence, the collection travelled around the world winning numerous prizes. It was the most successful overseas, where Ligeti received orders for bulk quantities. But bulk production was not compatible with his artistic psyche, so instead of converting it to mass-production, he closed d Being successful not only brought in prizes, titles and awards, it also incurred the esponsibility of having to accept certain appointments. Ligeti was appointed chairman of the committee for war memorials, which were extensively made between the two World Wars. He himself didn’t make such monuments although at that time it was the only way sculptors made a living. His one and only piece of this sort stood by the side of Buda Castle. It was called Tüzéremlékmű (Artillery Memorial) but it was intended as a tribute to the suffering of soldiers and horses rather than in praise of war. Although this monument was only slightly damaged in WWII, it was dismantled in the 1960s rather than renovated. One of his last monuments modelling general Bandholtz was relocated on Szabadság Square in Budapest after the fall of communism and was unveiled by President Bush senior.
What was his secret? His talent and skill made up the basis with which he made the pieces resemble the model. However, he managed to capture not only his model’s facial qualities but also his characteristic features: Ligeti’s statues are alive.
Consolidation and the prospect of freedom after the Deed of Settlement in 1867 together with the Millennium ceremonies and peace in Europe evoked such great buzz in Hungary that a development began that would have been unimaginable .It was a time when the American dream could come true here. Knowledgeable professionals with deep pockets came here – and they stayed, they didn’t flee squealing after they realised what was really going on in the country. The arrival of urbanization started off with world standard industry developing in cities. Under the influence of Széchenyi and others, new model farms began springing up in the country. A wealthy middle class emerged – and although strictly speaking of foreign origin, felt sufficiently acclimatised here to profess itself Hungarian. The aristocracy, which had become Germanised over the centuries, rediscovered its sense of Hungarian identity. They began to feel not only how important our independence from Austria is, but also the significance of patriotism.
Influential Hungarian families began to return from Vienna – bringing with them something which is now called European values, but what in fact was the experience, culture and tolerance accumulated over the centuries. Having set aside their superiority they “signed” their private Deed of Settlement with the middle classes and virtually accepted them as their equals.
On the strength of the culture which had been rooted in the aristocracy for centuries and the book-learning which the middle classes had meanwhile been able to acquire with the aid of their wealth, a group of generous patrons of the arts provided a sufficiently comfortable living standard for the artists at the turn of the century.
For higher education he studied at the faculty of sculpture at model drawing school, where Alajos Stróbl was his master. Later he won the Nadányi Scholarship and continued his studies in Vienna and Paris, where he attended the Julian Academy and frequently visited Rodin’s studio.
He had already known about the famous impressionist artist and his works had amazed him. Still, getting to know him in person was a turning point. His early works were awfully similar to the master’s sculptures (Mourning, Love, Eve etc.). Although he was now developing his own style ever more fully, he never entirely gave up the French impressionist approach. Rodin himself also remembered his former pupil. He exhibited his drawings together with Ligeti’s sculptures in Műcsarnok (Art Gallery in Budapest) in 1907.
Back home after the Paris years, Ligeti started to work at full speed. He got a studio in Buda Castle (in Várbazár). At the same time, in order to enhance his knowledge of anatomy he followed a course of lectures at the Medical University.
Meanwhile, he created a whole collection of portraits, for which the first models were fellow artists including Rippl-Rónay, Vaszary, Szinyei-Merse, Iványi-Grünwald, the young Markó, and Vilmos Zsolnay.
He made a living from his decorative sculptures His sculptures of the Hungarian parliament building, the Adria Insurance,and the Gresham House office buildings, the legendary “lover in stone” on a house, in Thököli út, his ceramics on Gellért Spa and a number of other murals are evidence of his talent.
His first big success was also achieved with a decorative piece. Namely his award-winning composition on the entrance of the Hungarian pavilion at the Paris World Exhibition. Later, when already a successful sculptor, his work was also exhibited at the Hungarian pavilion in Turin in 1911 and was deemed to represent the acme of Art Nouveau.
But let us return to the 1890s. Ligeti was meanwhile regularly exhibiting his portraits. He was “discovered” by the aristocracy and he modelled nearly all of the then living members of the influential Andrássy, Széchenyi, Apponyi, and Orczy families, and the leading politicians such as the cabinet ministers Hegedűs and Wlassics. Success was knocking at the door.
And it finally came with the Anonymus statue in 1900. On a visit in Pest, German Emperor William found the city too dreary. So Emperor Franz Joseph provided the city council with funding for ten statues. This posed something of a problem for the city councillors as now they had to find ten people in history to commemorate without hurting the feelings of either the Hungarians or the House of Habsburg. The statues of Pázmány, Werbőczy, János Hunyadi, Bocskai, Bethlen, St Gellért amongst others were made at that time. And honouring Anonymus, the writer of Gesta Hungarorum, the History of the Hungarians was also an idea.
Despite the princely fee, there were not many candidates for creating this portrait. The artist had to mould somebody who had deliberately remained unknown – let alone his name was Anonymus – No Name – given by posterity.
28 years old at the time, Ligeti set to work on the Prime Minister’s orders – with little enthusiasm. However, hardships sharpen the wits, and the young artist came up with an ingenious plan. Instead of setting it on a high pedestal, he humanized the asymmetric figure by seating it on a stone bench. He made the unknown writer-monk appear even more mysterious by leaving his face hidden under the hood of his habit. Sitting with a book and a writing stylus in his hands the figure reflects wisdom, mystery and the serenity of a well-done job.
Reactions were miscellaneous. Some just couldn’t accept the no-face, no-beard Hungarian.
“… you can express the character of a gladiator, an Olympic athlete a Don Juan, or a soldier by their body as their profession is more or less physical. But it is indeed absurd not to represent the personality of an historian, a man of the pen, primarily by his facial features,” thus declares the official critic. Nevertheless, Ligeti found stout defenders amongst the progressive intellectuals. Sándor Bródy declares:
“… Miklós Ligeti was given the most difficult job, Anonymus. He had to portray King Béla’s anonymous scribe, the unknown, the mysterious in such a way that he can be recognised. Luckily, the young artist had a clever idea: he screened the face of the chronicle-writer monk behind the cowl of his frock. The idea was lucky but so daring that without perfect workmanship it would fail. But the finish is better than anyone coud have dreamt. The figure with its hidden face isn’t a guise, but rather a mystery, and even its head is genuine and distinctive.
He’s thinking of the stories already set in the book in his left hand with calm and lofty indifference. Lest some mishaps occur during construction, it will certainly be a beautiful statue, maybe the best of all those standing in the squares of Budapest. …”
The jury decided that Ligeti should prepare a new, more conventional model with a detailed face, but he was allowed to display the original model together with the revised one. And on that occasion the artist turned out to be right as the jury, after examining the two models together, finally accepted his first version.
No mishaps occurred and the statue displayed in 1903 brought fame and new commissions both for portraits and public monuments.
Ligeti’s painting of the ill-fortuned Prince Rudolph was unveiled in the presence of the king in 1907. Again there was a stir. It unconventionally portrays the prince with the least pathos, not in gorgeous clothing or at least in a uniform but as a simple hunter. A quiet man of poise is merged in the beauties of nature is revealed. The prince’s royal pomp or rather dignity isn’t flowing from the exterior but rather from his person.
Although the statue was banished from Városliget after the war, it was later restored to public view in the park of Hubertus Inn at Balatonfenyves where it remained incognito as a simple hunter. A few years ago it was finally taken back to its original location with its original title restored.
His next major work, the portrait of Elizabeth, Queen of Hungary, can be found in Szeged. Just as with the Anonymus, light is a significant artistic tool here. Sunshine playing with the facial features carved in stone gives life and meaning to the artist’s work. The sad-eyed statue became one of the symbols of Szeged. Hard to explain how beautiful and enchanting work of art it is – you must see it for yourself. And fortunately you can, because the city council has returned it to its place in Stefánia Park.
Apart from Ligeti’s monuments and portrays, his genre statues are also worthy of mention. Csodavilág (Magic World) doesn’t appear to be anything special at the first glance: a Faun and a Nymph. But in close-up you can see the ironic outlook on life of a man who’s been through a lot. The faun is into his favourite pastime – trying to catch a nymph. Or he may already be over with it. However, if you look at the woman’s triumphant smile and the poor man’s dull and shocked face, you may wonder who makes a real conquest of the other.
Vörösmarty’s poetry was the inspiration for the relief Zalán futása (Zalán’s Getaway), which symbolises the misery and humiliation of that Bulgarian general.
Sculptural arts have a sub-genre, which is not listed, namely tombstones. Most of Ligeti’s tombstones are in Budapest’s Kerepesi Cemetery. They are outstanding examples of Hungarian Art nouveau, particularly those under the arcade. Their might, beauty and timelessness pay tribute and also serve the viewer’s inner peace.
Ligeti was also awarded the grand commission of modelling the whole team of generals in World War I including Charles IV and all the military members of the House of Habsburg. This four-year work would have resulted in a portrait gallery of the heroes. But it was not to be – who cares about the soldiers of a lost war.
own his workshop.
Another, the white marble Déryné statue stood in Horváth Garden near Buda Theatre. This was to be the first piece of a portrait gallery of actors and actresses. Unfortunately, this china figure, whose model was the famous actress Gizi Bajor, doesn’t reflect the Actor’s endeavour and humbleness towards the audience.
Ligeti made some further portraits for this gallery but war came again and even Déryné, only a little hurt, had to go as well.
Ligeti worked hard until his death in 1944 leaving an unusually rich oeuvre behind. His sculptures are on display in public places and in several international collections.
We can find the answer in examining his working method. He worked exclusively with live models. During the only session when he used the model, he worked extremely quickly and talked with his model throughout. They therefore had eye contact and he tried to get as close to the sole of the model as he could. He used a kind of psychoanalytic way in looking for personality, the individual and also the magic of the moment. He believed in the freshness of the first impression and he also had the talent and creativity to visualise it with an expression or a gesture thus giving life to his statues.
What he did was nothing more than putting those lump and hole in the right spots, just as master Rodin had said. It’s so simple…
Született Budán 1871 Born in Buda
Budapesti és Bécsi tanulmányok 1886-92 Student in Budapest and Wien
Wesselényi domborműpályázat I. díj 1893 Wesselényi competition, First Prize
Nadányi ösztöndíj 1893 Nadányi scholarship
Párizsi tanulmányok 1893-95 Student in Paris
Rákász fiú (Bp. Margit-sziget) 1895 Crab-catcher
Épületszobrászati munkák 1895-99 Sculpturing on buildings
Hungária szobor (Bp, elpusztult) 1897 Statue of Hungaria
Párizsi Világkiállítás – Bronzérem 1900 Expo in Paris, Bronze Medal
Hegedűs Gyula portré 1900 Gyula Hegedűs, portrait
Velencei tárlat – Szent Lázár rendjel 1900 Exhibition in Venezia
Szent István dombormű 1900 Saint Stephan, relief
Rippl-Rónai Jőzsef portré (MNG) 1901 József Rippl-Rónai, portrait
Dr Mihálkovics emlékmű (Bp) 1901 Monument for Mihálkovics.
Szerelem (MNG) 1901 Love
Vörösmarty pályázat, I. díj 1902 Vörösmarty competition, First Prize
Anonymvs (Bp) 1903 Anonymvs
gr. Hoyos-Wenckheim Fülöpné szobor 1904 Countess Hoyos-Wenckheim
báró Wlassics emlékmű (Szolnok) 1904 Monument for baron Wlassics
Társulati díj 1904 Hungarian Fine Arts Award
St.Louis Világkiállítás – Aranyérem 1904 Expo in St.Louis, Gold Medal
Müncheni kiállítás – Kis Aranyérem 1905 Exhibition in München, Gold Medal
Iványi-Grünwald Béláné szobor (MNG) 1905 Mrs. Iványi-Grünwald
Bécsi tárlat – Nagy Aranyérem 1905 Exhibition in Wien, Gold Medal
Monográfia Dr Lázártól 1905 Monografie from Dr. Lazar
Milánói tárlat – Nagy díj 1906 Exhibition in Milan, Grand Prize
Sailer emlékmű (Temesvár) 1906 Monument for Sailer
Kossuth emlék (Csokonyavisonta) 1906 Monument for the Lajos Kossuth
Széchenyi István emlék (Csokonyavisonta) 1906 Monument for Istvan Széchenyi
Pécsi térlat – Nagy Aranyérem 1907 Exhibition in Pécs, Gold Medal
Olasz Koronarend III.oszt. 1907 Italian Crown Award, third class
Társulati Nagy Aranyérem 1907 Hungarian Fine Arts Award – Gold Medal
Közös kiállítás Rodinnel 1907 Joint exhibition with Rodin
Csáky Zénó emlékmű (Tátralomnic) 1907 Monument for count Zénó Csáky
Erzsébet királyné szobra (Szeged) 1907 Monument for Queen Elizabeth
Londoni Tárlat – Nagy Aranyérem 1908 Exhibition in London, Gold Medal
Vaskorona rend III. oszt. 1908 Eiserner Kronenorden III. K1.
Rudolf trónörökös szobra (Bp) 1908 Rudolf, hier to the crown
Lechner Ödön portré (Iparm. Múz.) 1910 Ödön Lehner, portrait
Torinói Világkiállítás – Nagydíj 1911 Expo in Turin, Grand Prize
Szinyei-Merse Pál emlék (Eperjes) 1912 Monument for Szinyei-Merse
Önálló kiállítás az Ernst Múzeumban 1913 Exhibition in Ernst Museum
Ipolyi díj 1913 Ipolyi Prize
Olasz Koronarend Tisztikeresztje 1913 Italian Crown Award, Great Cross
Bestia (eltünt) 1913 Bestie
I. Ferenc József szobor 1914 Franz Joseph I, portrait
Krisztus sírbatétele (Bp) 1914 Pieta
A „Generális szobrok” 1914-18 Generals of the First World War
Béke kútja (Bp) 1916 Well of piece
IV. Károly szobor 1917 Charles IV
Ferenc József rend 1917 Franz Joseph Prize
Művészi Kerámiagyár megalapítása 1920 Establishing the Ceramic Industry of Arts
Iparcsarnok Nagy Aranyérme 1922 Gold Medal of the Industrial Arts Museum
Monzai Kiállítás – Emlékérem 1923 Exhibition in Monza, Medal
Szinyei-Merse díj 1925 Szinyei-Merse Prize
Bécsi Szobrászati Akadémia tagja 1925 Member of the Wiener Sculpture Academy
Philadelphia, Nagy Aranyérem 1926 Exhibition in Philadelphia, Gold Medal
Vasvári Pál emlékmű (Bp) 1927 Monument for Pál Vasvári
Varsó – Nagydíj 1927 Exhibition in Warsaw, Grand Prize
Korányi Frigyes emlék 1927 Monument for Frigyes Korányi
Barcelonai világkiállítás – Emlékérem 1929 Expo in Barcelona, Medal
Krisztus szobor (Martonvásár) 1930 Statue of Christ
34-es Gyalogezred Emléke (Szikszó) 1931 Monument for the First World War
Iparművészeti Társulat Elnöke 1933 President of the Association of Industrial Arts
Állami Kis Aranyérem 1934 Gold Medal of the Hungarian State
Hubay Jenő emlék (Miskolc) 1934 Monument for Jenő Hubay
Déryné szobor (Bp – lerombolva) 1935 Monument for Mrs. Déry
Fővárosi Aranyérem 1935 Gold Medal of Budapest
Bandholtz emlékmű (Bp) 1936 Monument for Harry H. Bandholtz
Kormányfőtanácsosi kinevezés 1936 Appointment for king's counsel
Tüzéremlékmű (Bp – lerombolva) 1937 Monument for the First World War
Meghalt Pesten 1944 Died in Pest
(2008. augusztus 24.)
