…álmomban Baksa voltam a fiatal regõs.
Apja Zolta volt a nagy király, s volt néki három fia. A két nagyobbik élte a saját kis életét - hol királyként, hol koldusként, - de a harmadik, a kicsi, csak nem találta meg a helyét otthon. Elment tehát vándorútra.
Bejárta a világot, bekukkantva mindegyik szegletébe, de csak nem tudott betelni annak szépségével. Vándorlásai közepette, hozzá csatlakozott egy szép sz?ke boszorkány, Gabrincs. Most már ketten járták az erd?ket, mez?ket, a közös élmény még jobban kiszínezte a teremtett világot és érdekesebbé tette a kalandot.
Aztán eljött az ideje, mikor a lány másik útra akart lépni. De miel?tt ezt megcselekedte volna, kilenc ajándékot adott Baksának, ezekkel a szavakkal.
- Néked adom a lábak erejét, hogy soha el ne fáradjék, s mindig tudják, merre irányítsad lépteidet.
- Néked adom a kezed ügyességét, hogy olyan dolgokkal díszítsd fel ezt a világot, melyben örömüket lelik az emberek.
- Néked adom a szemed látását, hogy azt lássad ami van, és ne azt amit mutatni akarnak neked.
- Néked adom az életed spirituszát, s a t?zszerszámot hozzá, hogy lángra gyújthasd azt. De tartást, és akaratot is kapsz hozzá, hogy akkor is loboghassál, amikor hideg szelek akarják kioltani tüzedet.
- Megmutatom az id? folyamát, hogy tudd milyen kevés adatott neked bel?le. Hogy úgy tudjad azt beosztani, hogy jusson bel?le másoknak is, magadnak is, hogy ne hagyd hiábavalóan átvágtatni a fejed felet.
- Néked adom az emlékek adományát, hogy sohase feledd a perceket, melyek csak a tieid.
- Néked adom az él? és élettelen anyagot, hogy lásd milyen csepp a különbség közöttük.
- Néked adom a teremtett világ szépségét, hogy szeresd, tiszteld, és bámuljad ?t. Mert ? ád neked enni, inni, s szemednek gyönyör?séget fáradt perceidben.
- S végül néked adom a lábam nyomát, hogy érezd és szeresd az utat, melyen mindig történik valami, hogy tovább íródjék ez a mese, és ezer másik...

Ligeti Gábor, (1996)

...álmomban Jeromos voltam, a kóbor lovag.
A lovagnak az a dolga, hogy járja az utakat, és szemmel tartsa a rábízott tartományt. Ügyelnem kell az evilági, és fels?bb hatalmak törvényeinek betartására, de leginkább a lelkek tisztaságának megóvását tartottam kötelességemnek. Vigyáztam, hogy a földek urai alázattal óvják népüket.
Nem t?rtem, a dölyfösséget, a kizsákmányolást, és ha kellett fegyverrel magyaráztam el, hogy nem a nép van a gazdáért, hanem az úrnak kell szolgálnia jobbágyait, - ha tisztességes munkát vár el t?lük.
Nem szívleltem az álszent papokat sem, akik sima beszédükkel próbálták elsimítani az emberek közt adódó konfliktusokat, s hogy - hogy nem utána mindig úgy adódott, hogy ?k jártak jól. Speciális eszközeim voltak, az ilyenekben lakozó sátán kipofozására.
Hosszú éveket éltem le ezen a földön, s egyre kevesebb munkám akadt. Már nem féltek t?lem, hanem tiszteltek a várak urai. Belátták, hogy ha emberséggel bánnak a rájuk bízott jószággal, az magasabb jövedelmet termel Isten dics?ségére. A pórnép is szeretett, mert tudták, hogy kinek köszönhetik a jobb sorsukat. Szívesen hallgatták esténként történeteimet, s titkon minden kamasz lovagnak álmodta magát.
Aztán történt egyszer, hogy Alba várának új úrn?je lett, Abigél. Abigél szépsége semmihez sem volt fogható. Telt idomai a ruha alatt önálló életet éltek, szabadjára engedve a képzelet huncut démonait. Arca mintha márványba lett volna faragva, bár ez sajnos nélkülözte azt a mozgalmasságot, mint az alteste. Szeme zöldjében néha megcsillant az a mély vörös fény, amit azoknak a papoknak a szemében láttam volt, akikb?l hajdan eltávolítottam a sátánt.
Szívem hölgye sorra látogatta a környék urait, akikkel nemsokára frigyre lépett, de valami ostoba balszerencse folytán, pár heti házasság után valamennyi birtokos megtért teremt?jéhez.
Most már Abigélé az egész vidék. Igen sok dolga van vele, ezért kötelességem a várát ?rizni. Itt állok a kapuban, s vigyázok. A vidéket járni már nincs id?m. De biztosan jól mennek a dolgok, mert gyakran látom a horizonton nagy máglyák tüzeit, és hallom a távolból Abigél hangos kacagását és rekedtes énekét.

Ligeti Gábor (2003)

…álmomban mi gyerekek azt mondtuk; - elég!!!
Elég, hogy elveszik t?lünk azt a pár gondtalan évet, ami minden szabad embernek megjár az ég alatt. Ostoba, csak feln?tteknek tetsz? szabályokkal vesznek bennünket körül, mely törvények kizárólag miránk vonatkoznak, s melyekben nincsenek jogok, csak kötelességek.
Elég, hogy senki nem veszi komolyan mindazt, amit mi fontosnak tartunk, hiába látjuk azokat a saját szemünkkel, érezzük szívünkkel. Ismerjük a madarak röptét, a lepkék szárnyán a hímport, a hinta csikorgásának hangjait, a kólában a bugyborékot, a szobor kisujján a fényességet, az ágy lábának reccsenését, az éjszaka rossz árnyait, meg még ezer dolgot, amik fontosak.
Tapasztalásunk helyett jönnek a tanárok, és soha fel nem használható ostoba tudnivalókkal tömik tele a fejüket, amit sem felfogni, sem pedig megjegyezni nem lehet. Mindezen tudnivalókat olyanok verik a fejünkbe, akik szerint kisméret? feln?ttként kellene élniük, elvárva tõlünk õszintétlenséget, versenyszellemet, karriernek megalapozását, és könyökök vad használatát. Hogy még logikusan gondolkodó, morálisan tiszta gyermekkorunkban is olyan tokosak legyünk, mint ?k, a feln?ttek.
Elég, hogy mert a nagyoknak sem idejük, sem energiájuk, sem kedvük nincs velünk lenni, olyan ketyeréket adjanak a kezünkbe, amivel nem lehet igaziból játszani. S ha ez nem tetszik, ledobnak a TV elé, ahol aztán igazán olyanok leszünk, mint a zombik.
Elég, hogy olyanok akarnak átvezetni bennünket az élet buktatói között, akik a saját bajukat sem tudják megoldani. S mert csak magukkal vannak elfoglalva, saját kudarcaikat rajtunk kérik számon.
Elég, hogy a vörös orrú, részeges bácsin kívül senki nem simogatja meg a fejünket.
*
És még sorolhatnám a panaszainkat, helyette mi, a világ gyerekei elhatároztuk, hogy összefogunk, és követeket küldünk a feln?ttek vezet?ihez, hogy elpanaszoljuk boldogtalanságunkat. Sajnos azonban egyikük sem ért rá rettent? fontos és felel?sségteljes dolgaiktól, csak a titkárn?jüket küldték ki egy-egy szem savanyúcukorral. Akkor mi gyerekek megüzentük, hogy ha nincs ránk szükség, akár el is mehetünk. És akkor ennyiben maradtunk.
Azóta eltelt vagy húsz esztend?. És még senki sem vette észre, hogy mi, a világ gyerekei lassan elhagyjuk ezt a világot, és minden egyes nappal kevesebben leszünk.

Ligeti Gábor (2003)

Németh Imre Lajos: A gügye - tusrajz

---

---