Ikafalvi Farkas Béla festõmûvész
1939-ben született Kaposváron.
1960 Egri Tanárképzõ Fõiskola - rajztanári szak, majd 1971 Képzõmûvészeti Fõiskola. Budapest.
1968 óta elõbb rajztanár, majd a vizuális oktatás megyei szakfelügyelõje, szaktanácsadó, festõmûvész.
1960 óta állít ki itthon, és külföldön.
1971 Székely Bertalan díj,
1972 Kaposvár Mûvészeti díja,
1992 Közép-Európai Nívódíj
1996 Vízfestõ bienálé I. díj, - többek között.
*
Gyakran, mostanában egyre gyakrabban fordul elõ velem, hogy azon kapom magam, hogy felhevülten mesélek valami olyasmirõl, ami csak és kizárólag engem érdekel. Ez nem jó, mert a partner azonnal elejti a beszéd fonalát, és csak a rám meredõ üveges tekintetekbõl konstatálom, hogy már régen csak az udvariasság okán áll velem szemben. Agyilag valahol igen távol tartózkodik. Magyarán egy büdös szót nem ért abból, hogy mirõl is beszélek én itten.
Ilyenkor két választásom van. Gyorsan témát váltok, és valami aktuális szenzációt keresek, amibe a hallgatóm is szívesen belekapcsolódhat, vagy elõveszem a legjobb beszélõkémet, és megpróbálom olyan módon kicsomagolni mondanivalómat, hogy az felhozza a passzív alfa állapotból az elalélt társalkodó partnert. Mert fontos, amit el akarok mondani, és jó lenne, ha õ is, õk is megértenék azt a számomra nagyon is tanulságos üzenetet.
Ha még itt vannak, és nem veszítettem el az elején felvázolt szituáció okán Önöket, hadd mutatom be ikafalvi Farkas Béla festõmûvészt, akinek képei bizonyos szempontból párhuzamba állíthatók társalgási szokásaimmal. Megjegyzendõ, hogy nem akárkit látunk vendégül most egy hónapra, hiszen olyan mûvész õ, aki somogyi, olykor balatoni, és olyan elismerések birtokosa, amit ebben a mûfajban el lehet érni.
Nos, az õ képei sem mindig egyszerûek. Ha valaki csak felületes pillantást vet némelyikükre, átsiklik rajtuk a tekintet. Rosszabb esetben udvarias oldalra ejtett fejjel való értetlenkedõ tekintet lehetne rájuk a válasz.
Csakhogy, ikafalvi Farkas Béla nem az a fajta, aki ezt megengedi a nézõnek. Nem ma kezdte a szakmát, és birtokában van a tudásnak és a tehetségnek, mellyel eléri, hogy még egy beható pillantást vessünk a kiállított alkotásra. Talán erõteljes, olykor erõszakos színeivel teszi, melyek mégis harmonikusak, és magától értetõdõek – képeivel megállítja a nézõt.
És akkor már gyõzött, mert a színek, a formák ismerõsek. Ezek a körülöttünk élõ természet színei és formái.
A szélszaggatta, vagy az esti nyugalomba merülõ Balaton villódzását látjuk képein. Vihart, a befagyott tavat, hideget, a megtört nádat. Vagy a fülledt forró nyári délutánt, a napégette parti fûben aszalódó szerencsésekkel. Az augusztusi est vízparti fényjátékait, melynek láttán el lehet gondolkozni, hogy minek huszadikán majd tüzijátékra pazarolni a drága pénzt.
Aztán más képein a somogyi dombok szelíd lankáit láthatjuk, melyek tenyérnyi erdõcskéket viselnek a fejük tetején, az évszaknak megfelelõ színben, és a nap állása szerinti díszítménnyel. A megmûvelt földet, frissen szántva, vagy a szelíd szélben hullámzó gabona sárga kavargásával. A kanyargó utakat, melyeken közlekedve nem lehet unatkozni, mert a minden kanyar utáni látvány új meglepetéseket hoz.
Itt minden, minden pillanatban változik, mozog és mindez annyira szépséges tud lenni, hogy elmesélni nem lehet, legfeljebb megfesteni. Ahogyan teszi ezt ikafalvi Farkas Béla barátom, a minden gyermek által használt vízfestékkel, úgy ahogyan õ látja, és ahogyan csak õ tudja megtenni a negyvenévnyi tapasztalatával, hatalmas mûveltségével, és ragyogó tehetségével, ami van neki.