Debreczeni Mikós
Ők kérték, hogy a művész titulust mellőzzem a mesterségük után, bizonyára,
hogy érdekesebbnek látszanak. Ami azt illeti, azok is.
A fiú D. Miklós jórészt fotográfusként keresi kenyerét, különböző városokról
készült albumok kiadója és illusztrátoraként. Iskolázott rajztudása, és
kompozíciós érzéke ellenére festészettel a kelleténél kevesebbet foglalkozik.
Mondhatni ingadozik a két pálya között, de azt hiszem bármely műfaj is
legyen a végleges – ha egyáltalán kell ilyen – az jó lesz.
Az atya, D. Zoltán már járt nálunk, igen nagy sikert aratva.
Tematikus képeket fest, mindnek szemmel látható története van, leginkább
arról, ami éppen foglalkoztatja. Figurái jellegzetes fazonok, karakterüket
letagadhatatlanul viselik. Jók és mégjobbak vannak közöttük, a rossz ritkán
jelenik meg vásznain. Kisstílű ostobaságaink annál inkább.
A festék felkenéséhez oldó és kötőanyagként vitriolt, tömény iróniát,
némi gonoszkodást, elég sok irgum-burgumot, Hrabali kispolgárságot, és
nagy adag életszeretetet használ. Munkái egyértelműek, és mindig kínosan
őszinték, mely miatt valaki egy kritikájában elmekórtani esetnek aposztrofálta,
amit aztán fülig érő szájjal vállalt magára.
Mert ha majd elmúlik a világvége, a Debreczeny félék fogják megmutatni,
milyen is volt valójában az ezredforduló világa.