- Született: 1952-ben Veszprémben, ma is ott él.
- Építésznek tanul, mely szakmát ma is gyakorolja.
- 1987-ben kezd festeni, mint autódidakta, művész barátainak óvó segítsége
mellett.
- 1992-ben alapító tagja a FREKVENCIÁK nevű nemzetközi művész csoportnak.
- Rendszeres kiállító, itthon is sikeres művész.
Mottó: Az irónia gyakorlati megnyilvánulása. Az ántivilágban, a soros
augusztusi áremelések idején, egy kirakatban feszített egy plakát, rajta
a szöveg; éljen augusztus 20. A szám vörössel áthúzva, fölé írva = 26,80.
Sok mindent meséltem már Önöknek kiállításaink megnyitásakor. De nem
mondtam el eddig, hogy miért kerülnek a falra éppen azok a művek, amik
oda kerülnek, és nem mások. Az ok, igen egyszerű. Azt állítok ki, akit
akarok, pontosabban akinek a munkái tetszenek nekem. Szeretem, ha egy alkotás
dekoratív, de nem csak mutatós. Ragaszkodom hozzá, hogy annak valamilyen
konkrétan meghatározható jelentése legyen. Szembetűnő érzést kell hordoznia,
amit a cím elolvasása nélkül is felfedezek. Aztán szeretem, ha ez az érzés,
vagy mifene, kellemes, ad abszurdum kedélyes legyen. Nem szeretem a világfájdalmat.
Minimális követelmény, hogy egy épeszű ember tudjon egy lakásban élni az
inkriminált képpel.
Optimista vagyok, és a művészetben is ezt keresem. Az eddig bemutatott
anyag, azt hiszem jórészt ilyenekből került ki. Nem kell a világvégét megmutatni,
aki nem hülye, látja azt magától körben itt is ott is, mindenhol. Lehet
protestálni – kell is, de kéretik azt eleganciával művelni, ha értik mire
gondolok.
Más. A minap egy beszélgetés során, megdöbbentő dologra jöttem rá.
Az idei kiállítóink csaknem kivétel nélkül, hogy diplomatikusan fogalmazzak,
a történelmi Magyarország túlfeléről valók. Mármost ezek az urak mind olyanok,
hogy ők megfelelnek az általam imént felvázolt kritériumoknak. Ebből az
következik, hogy amikor meghúzták az új határokat, kinn rekedt a remény,
a jókedv, a bizakodás. Nekünk meg maradt a balsors, az elkeseredés, a sebek
nyaldosása. Borzasztó nem? Az, ha így lenne.
Hogy mégsincsen egészen így, legyen erre bizonyság Debreczeny Zoltán
festőművész kiállítása. Ő kérem igazi magyarországi magyar. Származásilag,
mindenfajta politikai attitűd nélkül. Konfliktusai is jellegzetesen hazaiak.
Kisstílű problémák, melyekről zajosan és látványosan panaszkodhatna, mint
megannyi művésztársa. Meg is teszi, csak az ő panasza nem a hőbörgés, hanem
az irónia, a groteszk. Olyan ember tapasztalataival, aki nem steril kávéházi
asztalok zárt világából kaffog.
Ő úgy kezdte életét, mint egy ember. Dolgozott - dolgozik mint építész,
pláne hivatalban, ahol olyan élettapasztalatra tett szert emberismeretből,
ami egy művész léleknek elengedhetetlen. Aztán amikor eljött az idő, letette
a körzőt és vonalzót, és a pauszpapír szélére rajzolt kis történeteit tovább
gondolta. Művész barátai segítettek neki a technika elsajátításában. És
elkezdett festeni. Magától, a maga módján. Nem igen hagyta, hogy beleszóljanak
dolgaiba, sem akkor, sem ma. És most tud örülni is a világnak. A világnak,
ami azért tele van csodával, s bár olyan amilyen, és vak aki nem látja,
hogy milyen. Látja és megmutatja a jópofa őrülteket, akik nem szégyenlik
hogy ilyenek, legfeljebb az bántja őket, ha bolond helyett bohócnak nézik
őket.
Örüljünk hát Debreczeny Zoltánnak, az utolsó mohikánnak, az irónia
lovagjának. Ha emlékeznek a mottóra, kiáltsuk együtt:
- Éljen Debrezceny Zoltán, és az a plusz húszonharmincegynéhány százalék,
amivel többet ér!
