Ligeti Miklós

Ligeti Miklós (1871-1944) a századforduló pezsgõ mûvészeti életének tán leghíresebb magyar szobrásza. Festõnek tanult, de szobrász lett. Ez jó, mert szakmájában a legjobb impresszionista, franciás mesterré nõtte ki magát, de mert szobrász lett, alig emlékeznek ma már a nevére. Nem a tehetségén múlott. A szobrászat már csak ilyen mesterség. A köztéri munkákat mindig az aktuális politikai kurzus rendelte meg, olyan személyeket, illetve jelképeket ábrázolva, melyek az õ eszmerendszerét képviselték. Perc-rendszerekkel, és a hozzá tartozó bukott eszmékkel a szobroknak is távozniuk kellett. Pedig a történelmet utólag megváltoztatni nem lehet a jelképei eltüntetésével. Különben is szobor, bizonyos Don Giovannin kívül még nem bántott senkit, õt is csak a szinpadon.
Ligeti Miklós a Monarchia preferált mûvésze volt, ennek megfelelõen jöttek - mentek köztéri szobrai. Aztán már nem is készített ilyeneket. (Az utóbbi idõben hét munkáját állították fel újra, ebbõl legalább kettõt politikai célok miatt.) Hogy tudott maradandót alkotni, legyen bizonyiték egyik legjobb munkája, a Budapesti Városligetben álló Anonymus szobor.
Ferenc-József - a múlt század végén - a városban járván szóvá tette, hogy milyen kopár az. A terek üresek, kevés szobor díszíti õket. Rendelt tíz szobrot, a városatyákra bízva, hogy kit ábrázoljanak. Nem kevés fejtörést okozva ezzel, mert nehéz tíz szoborra méltó embert találni, akik nagy magyarok voltak, de a Habsburg ház számára is kívánatosak voltak. Ekkor készült Szent Gellért, Pázmány Péter, Werbõczy szobra. Az utolsó, nehezen kiizzadott téma, Béla király névtelen irnoka volt. Azért tiszteljük õt, mert "Gesta Hungarórum" címmel megírta könyvét, melyben leírta azt a keveset, melyet a honfoglalásról, államalapításról, tudni lehet. Írónk a nevét viszont nem jegyezte le, így az utókor névtelennek, latinul Anonymusnak keresztelte el õt. A kor szobrászai nem tolongtak a megrendelésért, mert nehéz szobrot készíteni arról, akirõl szinte semmit nem lehet tudni. Ligeti Miklós elég fiatal és bátor volt ahhoz, hogy vállalkozzon a lehetetlenre, és elkészítse az emlékmûvet. Kõpadra ültetett szerzetest mintázott meg, kezében a könyvvel és íróvesszõvel. Kámzsája ráborul lehajtott fejére, eltakarva azt a jelzésszerû arcot is. A szobor tájolása olyan, hogy a nap mindig árnyékot vet az arcra. Titokzatosság, és a jól végzett munka utáni nyugalom érzése (impressziója) látható rajta. 1901-ben lett bemutatva mintája, nagy vihart kavarva. Szobor arc nélkül, ez elképzelhetetlen volt. A híre mégis elterjedt, s négy évvel késõbb a Városligetben szép csendben felállították. A város megszerette, az öle ma is mindig fényes a benne ülõ gyermekektõl.
De készített sok mást is. Remek portré szobrász volt. Munkáiból állandó kiállítás látható, a balatonlellei Kapoli Múzeumban.

---