Ligeti Miklós nagytehetségû ember volt. E'mellett hatalmas szorgalommal, és munkabírással rendelkezett. De talán a legfontosabb a szerencséje volt, hogy mûvszetnek kiteljesedése olyan idõre esett, amikor egy mûvésznek élnie érdemes.

A kiegyezés utáni konszolidáció, a szabadság lehetõsége, a milleneumi ünnepségek, Európa békéje lehetõvé tett egy olyan pezsgést, ami addig soha nem látott fejlõdést indított el Magyarrszágon. Ez volt az az idõ, mikor itt volt amerika. Nagytudású, s tele pénztárcájú szakemberek telepedtek le az országban, és itt is maradtak, nem pedig a dolgok állásával tisztába jõve sikítva távoztak. Megindult az urbanizáció, a városokban kifejlõdött egy világszínvonalú ipar. Vidéken Széchenyi és társai hatására egyre-másra virágoztak a mintagazdaságok.

Megjelent a gazdag polgárság, mely származását tekintve jórészt idegen volt, de mert jól érezte magát, büszkén vallotta magát magyarnak. Az arisztokráciában, mely az eltelt évszázadok alatt elnémetesedett, felébredt az identitástudat, s nemcsak a függetlenséget, hanem a hazafiasságot is fontosnak kezdte érezni. A nagy családok sorban költöztek haza Bécsbõl, magukkal hozva azt a megfoghatatlan valamit, amit ma európaiságnak mondanak, valójában az évszázadok tapasztalata, mûveltsége és a tolerancia volt. Félretéve felsõbbrendûségi érzésüket, végrehajtva a maguk kis kiegyezését, csaknem maguk közé fogadták a nagypolgárságot.

Az arisztokrácia az évszázados hagyományokban gyökeredzõ kultúrájával, és a polgárság a gazdagsága révén megszerzett mûveltséggel kitermelt egy olyan mecénás réteget, mely biztos megélhetést nyújtott a századforduló mûvészeinek.

Másrészrõl, a világ a közlekedés fejlõdésével hirtelen igen kicsi lett. A mûvészek is elindultak körülnézni a világban. A magukkal vitt romlatlan természetszemlélet találkozott a Nyugat - Európában éppen kialakulú 'izmusokkal. A bennük gyökeredzõ romlatlan természetszeretet, és a megszerzett tudás keveredésébõl alakult stílus olyan sikeres volt, hogy azóta sem voltak a világban olyen népszerûek a "kimondhatatlan nevû" magyar mûvészek, mint akkor.

Igaz, volt alkalmuk bizonyítani tehetségüket a világkiállításokon, tárlatokon külhonban anélkül, hogy emigrálniuk kellett volna.

Nos, ebbe a korba született bele Ligeti Miklós, 1871-ben Pesten. Tehetsége korán megmutatkozik, így szülei az iparmûvészeti iskolába járatják, ahol Mátrai mester tanítványa. Festõnek készül, azonban 15 éves korában, mikor az agyaggal való mintázást gyakorolják, olyan pompás darab kerül ki kezei közül, melyet Mátrai mester tanusító okmánnyal lát el, hogy az elötte készült.

Innentõl kezdve a szobrászati fakultásra jár, Stróbl Alajos tanítványaként. Késõbb az Ipolyi ösztöndíjjat elnyerve Bécsben és Párizsban folytatja tanulmányait. Párizsban a Julian Akadémia halgatója, de rendszeresen jár Rodin mûtermébe.

Az impresszionista mestert hírbõl ismeri, munkái csodálattal töltik el. A személyes ismeretség mégis sorsfordító. Eleinte a mester munkáihoz kisértetiesen hasonlatos dolgokat készít, ( Gyász, Szerelem, Éva, stb ) majd egyre jobban megtalálja önálló stílusát (portrék). De az impresszionista, franciás styl élete végéig elkíséri. (Érdekes lenne tudni, a lexikonírók mibõl gondolják, hogy akadémikus szobrász, hacsak azért nem, mert értett ahoz, amit csinált.) Rodin késõbb sem felejti el az egykori tanítványt. 1907-ben a Mûcsarnokban állítja ki rajzait, Ligeti Miklós szobraival együtt.

A párizsi évek után hazatérve, gõzerõvel kezd dolgozni. A Budai Várbazár egyik mûtermét kapja meg. Munka mellet még eljár az Orvosi Egyetemre, mert anatómiai ismereteit hiányosnak érzi.

Közben készíti portréinak sokaságát, melyekhez a modellek elõszõr a mûvész barátok. Rippl-Rónay, Vaszary, Szinyei-Merse, Iványi-Grünwald, a fiatal Markó, Zsolnay Vilmos és még sokan mások.

A megélhetést díszítõszobrászati munkái biztosítják. A Parlamentben, Adria Biztosító palotáján, Gresham házon, a Gellért fürdõ kerámiáji, a Thököli út egyik palotáját díszítõ legendás "kõkedves"-e, és még jónéhány murália dícséri tevékenységét. Elsõ kimagasló sikere is díszítõ munka, a Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának bejárati kompozíciója, mélyet dijjal jutalmaznak. Már mint sikeres szobrász készíti majd el 1911-ben a torinói pavilont, amely a szecesszió egyik csúcsa lesz.

De térjünk vissza az 1890-es évekbe. A Nemzeti Szalónon rendszeresen kiállítja portréit s más szobrait, egyre sikeresebben. Felfedezi õt az arisztokrácia, az Andrássy, Széchenyi, Apponyi, Orczy családok szinte valamennyi akkor élõ tagját megmintázza, és a politikusok is felfedezik. A siker már az ajtó elött kopogtat.

Megérkezni az Anonymus szoborral fog, 1900-ban. Ferenc Józef egy pesti látogatása során, sivárnak találja a várost. tíz szobor elkészítésére biztosít fedezetet, nem kis gondot okozva ezzel a városatyáknak. Kellett találni ugyanis tíz olyan embert, akinek emléket lehet állítani anélkül, hogy az a magyar, vagy a Habsburg ház hiúságát ne sértené. A végsõ kétségbeesésben merült fel, hogy a III. Béla korában készült Gesta Hungarórum írójának, Anonymusnak álítsanak emléket.

Természetesen nem tolongtak a jelentkezõk, mert olyan valakinek kellett emléket állítani, aki úgy intézte, hogy személye maradjon ismeretlen, még nevét sem lehet tudni. Azt az utókor adta neki, Névtelen, vagyis Anonymus.

Ekkor jelentkezett a 28 esztendõs szobrász vázlatával, aki a titokzatos íródeákot még misztikusabbá tette az által, hogy a szerzetesi kámzsát mélyen a felyére húzva, a jelzésszerû arcot is eltakarta. Kezében a könyvvel és íróvesszõvel az egyszerû kõpadon ülõ, mélyen elgondolkodó szerzetes tökéletesen kifelyezte a bolcsességet, a titokzatosságot, és a jól végzett munka nyugalmát.

A fogadtatás elutasító volt, mert ki látott már szobrot arc nénkül, és magyar embert szakáltalanul.

".....egy gladiátor, egy olimpi versenygyõztes, akár egy nõhódító, vagy katona egyéniségét ki lehet felyezni testtel, lévén ezek hivatása többé-kevésbé fizikumbeli. De egy történetírót, a toll emberének lelkét, jellemét nem elsõsorban az arcal kifelyezni, ez mégiscsak képtelenség...." - hangzott az elutasító kritika. El kellet készülnie hát arccal több változatban. De mikor egymás mellé került az eredeti és a zsûri által elvárt szobor, kiderült hogy a fiatal mesternek volt igaza, és mégis az elsõt fogadták el. Legyen rá tanú Bródy Sándor, aki ezeket a sorokat írta;

".... elõbbre van munkájával Ligeti Miklós, akinek a legnehezebb feladat, Anonymus jutott. Béla király névtelen jegyzõjét, az ismeretlent, a titokzatost kellett ábrázolnia, úgy, hogy megismerjék, ez az. A fiatal mûvésznek egy szerencsés, okos ötlete támadt, a krónikaíró barátnak csuhája kámzsájával félig befödte az arcát. Az ötlet olyan szerencsés, olyan vakmerõ is, ha nincsen kitünõen megoldva, lehetetlen. De munden várakozáson felül jó a megoldása, az elfödött arcú alak nem maskara, hanem titokzatos, és egészen - még a feje is - plasztikus és jellemzetes.

Nyugalmasan, sõt fensõségteljes közönnyel forgatja fejében a történeteket; amelyek megrögzítve vannak immár a baljában levõ könyvben. Ha nagyban való kivitele közben malheur nem támad, valóban szép szobor lesz, talán a legjobb mindazok között, melyek Budapest terein állnak...."

Nem történt malõr, s az 1903-ban felavatott szobor sikere hírnevet, s új megrendeléseket jelentett portréban, és köztéri munkában.

1907-ben a király jelenlétében avatják a tragikus sorsú Rudolf trónörökös szobrát. Szintén feltûnést kelt szokatlansága miatt. A királyfit minden pátosz nélkül, nem pompázatos vagy legalább is katonaruhában ábrazolja, hanem egyszerû vadászként jeleníti meg. Csendes, kiegyensújozott ember, belefeledkezve a természet szépségébe. A királyi pompa, vagy inkább méltóság nem nem a külsõségeiben, hanem megjelenésébõl árad.

E szobor kvalitásaira is jellemzõ, hogy bár a háború után a Városligetbõl eltávolították, késõbb mégis állt, Balatonfenyvesen a Hubertus Vendégház parkjában - sokáig inkognitóban mint vadász - hogy aztán nevét is visszakapva pár éve eredeti helyére kerüljön.

A következõ nagy munka Szegeden található, Erzsébet királyné fehér márvány szobra.

Akár az Anonymusnál, itt is lényeges kifelyezõ eszköz a fény játéka. A napsugár, mely áttetszik, vagy játszik a kõbe vésett finom vonásokon. Amely életet, és értelmet ad a mûvész munkájának. Szép és varázslatos szobor, nehéz ezt elmagyarázni, látni kell. Szerencsére két éve ez is lehetséges, mert Szeged város visszahelyezte a szobrot a Stefánia parkba.

A murális alkotások és portrék mellett ne feledkezzünk el a zsáner szobrairól sem.

A lellei gyüjtemény egyik dísze a "Csodavilág" címû, mely elsõ pillantásra nem sokat mond. Azonban ha jobban megnézzük, egy sokat tudó férfiember irónikus életszemléletét ismerhetjük meg. Egy faunt látunk, aki éppen kedvenc idõtöltésének hódolva, egy nympha becserkészésével foglalatoskodik. Sõt, már túl is lehetünk a dolgon. És akkor ha megnézzük a hölgy diadalittas mosolyát, és szegény ember buta - meglepett képét, elgondolkodhatunk rajta - ki kit gyõzött le.

Vörösmarty költeménye ihlatte a "Zalán futása" címû reliefet, mely a vert vezér szomorúságának, megalázottságának szimbóluma.

1914-ben megmintázta I. Ferenc-József  királyt. Talán legjobb, és legkegyetlenebb portréja, kár hogy az ábrázolt személy miatt nem publikus. Az agg urálkodón meglátszik az idõ múlása. Hátát meggörnyesztette a kor.Végigélte és alakította Európa talán legviharosabb történelmét, az összes váltásokkal. Keményen átdolgozta életét, hogy egybentartsa birodalmát, melynek végét akkor már sejteni lehetett. Mindez látszik a minden idalizálástól mentes arcból kivilágló szemekben.

Az ábrázolt ember szomorúságához hesonlatos magának a szobornak a sorsa is. Mire elkészül, Ferenc-József már halott, a Monarchiának vége, s a város a hova készült, már nem tartozott Magyarországhoz. 1946-ban a szobrász családja kilóra kénytelen eladni a bronzszobrot, hogy ételt vásárolhasson rajta.

Meg kell említeni azt a grandiózus megbízást, mely az elsõ világháború tábornoki karát, köztük a Habsburg-ház katona férfiait ábrázolta. A szoborcsoport a hõsök arcképcsarnoka lett volna, ha a háború másképp alakul. De ki kiváncsi egy vesztes háború katonáira.

A háború után ritkulnak a megrendelések. Végeszakadt a jó világnak, melyrõl a bevezetõben meséltem. De minden rosszban van valami jó, Ligeti Miklós hódolhatott régi szenvedályének, a kerámiának.

1913-ban, az Ernst Múzeumban volt önálló kiállítása. Természetesen szép sikere volt szobraival, mégis az igazi meglepetést színezett kerámia vázlataival keltette. Még a Nyugat egyébként megelehetõssen vitriolos tollú kritikusa is elismerõen szólt róluk, Lyka Károly pedig tanulmányt írt belõle. Már akkor felmerült egy komolyabb kerámiagyár ideája, most a kényszer megszülte. A Mûvészi Kerámia Gyár által készitett tárgyak, a szecesszió ízlésvilágát tükrözték. Azonban igyekezett a századelõ konvencinális izlésvilága helyett, valami mást kitalálni. A rokokós porcelán nippecskék és vázácskák helyett agyagból mintázott - témaválasztásában, motívumvilágában igazi magyaros dolgok készültek, nem "sch"-val.

Mikor fõképp külföldön aratott sikerei hatására nagy sorozatban kellett volna gyártani kerámiáit, megszûnt iránta az érdeklõdése, és a gyár szép csenben kimúlt.

Az évek során elért sikerek elismerésekben is megmutatkoztak. A dijjak, címek, kitüntetések mellett különbözõ pozíciókat is be kellett töltenie. Felkérték a két háború között nagy számban készített háborús emlékek bírálóbizottságának elnökségére. Ez és hogy a generális szobrok mintázása miatt végigjárta az összes frontokat - ahol sokat tapasztalt - lehetett az oka, hogy nem igen készített háborús emlékmûvet, pedig akkor szobrász csak ebbõl tudott megélni. Az egy lényeges amit ebben a mûfajban készített, a vár budai oldalán álott monumentális "Tüzéremlékmû". Ez hangsújozottan nem a háborúnak, hanem az azt megszenvedõ katonáknak állított emléket. Az ostrom alatt helyrehozható sérüléseket szenvedett, javítás helyett a 60-as évek elején szétbontották.

Élete végén még két nagy köztéri szobrot készit.

Az elsõ, a budapesti Szabadság téren nemrég újra felállított Bandholtz tábornokot ábrázoló, melyet Bush elnök avatott fel.

A másik, a budai Színkörnél, a Horváth kertben állt fehér márvány Dériné szobor volt. Ez egy, a  színészeknek emlékét megörzõ szoborpark elsõ darabja volt. Készített sok másikat is, csak ismét jött egy háború. Ma már Dériné is csak a csicsásra festett porcelán másolatként ismert.

1944-ben bekövetkezett haláláig dolgozott, különösen egy szobrásznál szokatlan termékenységgel, számos mûvét hagyva az utókorra. Munkái számos hazai és külföldi gyüjteményt gazdagítanak.

Mi volt a titka? A tehetség és a mesterség béli tudás biztsította, hogy a megmintázott személy arcvonásait pontosan leképezze, és a szobor hasonlítson a modellre. Ligeti Miklós mûvészetében azonban ennél többrõl van szó. Nem csak a vonások stimmelnek, hanem azokon megjeleník az egyéniség. A szobrok élnek.

A titok, ha megfelythetõ, munkamódszerében keresendõ. Portréit kizárólag élõ modellrõl mintázta, s egy üléssel, fantasztikus gyorsasággal. Közben folyamatosan beszélgetett emberével. Megvolt a kontaktus. Igyekezett minél közelebb férkõzni a lélekhez. Amolyan pszihoanalízissel kereste az egyéniséget, az embert, a pillanat varázsát.

Hitt az elsõ benyomás, az impresszió frissességében, és megvolt benne az a mûvészi ötletesség, hogy egy arckifejezéssel, gesztussal megjelenítse, hogy az agyag életre keljen.

Csak a megfelelõ helyre tette azt a púpot és lyukat, ahogyan azt Rodin mester mondta. Ilyen egyszerû....