A Mecseken innen, a Kaposon túl, Somogyország szélén élt két juhász, apja és fia. Messze földön híresek voltak faragó tudományukról. Megfaragták a hatalmas somogyi tölgyeseket az erdõk vadjaival, a rengeteget járó vadásszal, a pusztaságok lakóit, a nyáját terelõ pásztort, a pandóúrokkal viaskodó betyárt, a rozmaringját szemérmesen markoló mátkájának udvaroló juhászlegényt, a ki tudja hová, talán Szerbiába masírozó katonákat. Megfaragták a pásztorok tovatûnt szabad jóvilágát, nincstelenek virágokkal telehintett álmait, hazaszeretetüket. Faragtak pásztoroknak juhászkampót, rühzsírtartót, gyufatartót, borotvatokot, tükröst, vízhordó kobakot. Parasztnak bútort, falitükröt, kendõtartót, sótartót, vadásznak kürtöt, úrnak görbebotot, díszdobozt. Idõ múltán aztán faragtak múzeumoknak, mûgyüjtõknek, népmûvészeti boltoknak.

Idõsebb Kapoli Antal a Somogy-vármegyei Gyalán községben született 1867-ben, a kiegyezés évében. Családjának eredetileg Varga volt a neve. Nagyapját még Varga Pálnak hívták, aztán amikor Kapolypusztáról Balaskópusztára költözött, jegyezte be Kapoli néven a szolgabíró. A név így maradt rájuk. Az elõdök emberemlékezet óta juhászkodással keresték kenyerüket. Így a gyermek Kapoli Antalnak is ez a mesterség adódott. Korán, 12 éves korában már felelõséggel tartozik a rábízott kosokért. Igaz, édesapját nyolc évesen elveszíti. Tizenkilenc éves, amikor édesanyja halálával teljes árvaságra jut. Huszonkét éves korában megnõsül. Három gyermeke születik, majd felesége meghal, ezt követõen Gyalánról, Laposér pusztára költözik. Újra megnõsül, majd további két gyereke születik. A hét fõs családot, már nem tarthatja el juhász keresetébõl. Ez idõtõl számítva farag hivatásszerûen. 1926-ban ismét megözvegyül. 1930-ra, 63 éves korára teljesül régi vágya: faragásai révén összekuporgatott pénzébõl kevés földet tud vásárolni Somogyhárságyon. Felhagy a juhászattal, és csak faragással foglalkozik. 1954-ben a Népmûvészet Mestere címet, 1955-ben Kossuth dijat kap. 1957-ben, 90 éves korában hal meg.

Ifjabb Kapoli Antal 1893-ban Gyalánban született. Tizenkét éves, amikor kimarad az iskolából, és apja mellett kezdi a juhászkodást. Tizenhét esztendõsen elkerül apjától. Ettõl kezdve gyakran változtatja lakhelyét; Mikepuszta, Szövéspuszta, Körmend, Kopaszhegy. 1922-ben megnõsül. További állomásai; Somogysád, Szenttamás puszta, Ropó, Somogyhárságy, Ibafa, Kaposújlak, Kisszentlászló. 1946-ban Dióspusztára költözik és abbahagyja a pásztorkodást. Itt él 1970-ben bekövetkezett haláláig.

A faragást apjától lesi el, aki azonban õt soha nem tanítja. Kezdetben ügyetlenül bánik a faragókéssel. Tizenhárom évesen olyan sújosan megvágja magát, hogy annak nyomát élete végéig viseli. Évekig nem becsüli sokra faragványait. Tizenkilenc éves korátol azonban eladásra farag. 1953-ban az elsõk között kapja meg, a Népmûvészet Mestere címet. Élete végén, mikor látása már nagyon megromlik, filctollal papírra rajzolja motívumait. Házasságából hét gyermek született, közöttük egyetlen fiú, aki már nem folytatja a pásztor mesterséget. Ma a Kapoli család mûvészetét Ilona és József  tartják életben. Ilona már számos pályázaton szerzett dijakkal büszkélkedhet, régóta farag. József mostanában kezdi pályafutását.

Idõsebb Kapoli Antal - elmondása szerint - a faragást nem tanulta senkitõl. Tizenhárom éves korától, egyedül bírkózott meg a tecnikai nehézségekkel, stílusát is egyedül formálta, bár nem kétséges, hogy látnia kellett kora nevezetes pásztorfaragóinak azóta múzeumi kincsként õrzött munkáit. Ifjabb Kapoli Antal, mint faragó "anyanyelvet" a maga ízével, jellegzetességeivel sajátította el az apjától látottakat. Apja és fia egymástól ugyan távol élt pályafutásuk túlnyomó részében, idõközönkénti találkozásaik révén ismerték egymás munkáit. Alkotásaikat így elég nehéz megkülönböztetni. Mûvészetük egységet képvisel, az úgynevezett "Kapoli stílust", amely szervesen illeszkedik a XIX. század végi és XX. századi Dél-Dunántúli pásztorfaragó stílusba. Jóllehet növényi ornamentikájában szembetûnõen különbözik attól. A Kapoli stílus egyik alapvetõ sajátossága az a motívumrendszer, amely a rátétes bõrdíszítések, továbbá a szûrhímzések hatását mutatja. Másik sajátosságuk különösen a karcolt szarutárgyakon figyelhetõ meg. Ezeken a munkákon a XIX. század középsõ harmadában dívó spanyolozás technikájának, s ezzel összefüggésben levõ motívumok továbbélése tapasztalható. A növényi ornamentika ezért archaikusabb mint általában a XX. századi túlérett somogyi pásztorfaragó stílus, amelyben a tér teljes kitöltésére törekvõ tendencia érvényesül.

Idõsebb Kapoli Antalról faragó pályázatot neveztek el, s szobra áll a balatonlellei mûvelõdési ház parkjában. Domanovszky Györgynek 1952-ben és 1983-ban könyvei jelentek meg a két Kapoliról. Kecskeméten a Magyar Népi Iparmûvészeti Múzeum kiemelten mjutatja be munkáikat. Felvetõdik a kérdés: miért állított az utókor éppen nekik annyi emléket, hiszen nyolc évtizedes mûködésük ideje alatt több jeles pásztorfaragó kortársukat fedezte fel a néprajztudomány. Azonban a két Kapoli úgyszólván jelképévé vált népmûvészetünk legnagyobb sorsfordulóinak. Életük azon a nagy korszakon vezet át, amelyben a népmûvészet elõbb teljes virágzásba borul, majd hanyatlásba fordulva a múzeumok és a kuriozitásokat keresõ mûgyüjtõk érdeklõdési körébe került, végül pedig teljesen elhalt, de átfejlõdve népi iparmûvészetként újjáéledt.

Balatonlelle város tanácsa, Somogy megye tanácsa, és a Népi Iparmûvészeti Tanács - figyelembe véve, hogy Balatonlellén három évente az ország legjelentõsebb faragó pályázata kerül megrendezésre - a Kossuth Lajos u. 35 szám alatti parasztház mûemléki felújításával nyert épületet arra használta fel, hogy a megye számos községének lakosaként ismert, számos pusztán juhászkodó, örökösen mozgó, két korszakos jelentõségû pásztorfaragójának munkásságát bemutató kiállítást hozzon létre. A ház felujjításának terveit L. Szabó Tünde Ybl-dijas építészmérnök készítette. A kiállítást dr. Mándoki László rendezte.